– Ez mindig így megy? – kérdezte Titánia.

Második napja takarítottak együtt. Prudencia végignézte, ahogy a lány a megérkezés első sokkjában szinte meggörbül az új információk alatt. Néha önmagát látta benne, bár Titánia sokkal gyorsabban a fiatalok rugalmasságával vette az akadályokat.

– Mármint? – nézett fel Prudencia.

Egy új folyosón jártak, így új részlettel bővült a térkép.

– Mármint ez a futkosás?

– A tanítás alatt?

– Persze. Nem kis távokat kell megtenni. Kicsit furcsa.

– Kicsit?

– Hát… – vont vállat a lány. – Kicsit. Vagyis nem igazán a futás. Azzal nincs baj.

– Nincs?

– Nincs. Otthon rendszeresen futok, szóval nem vág a földhöz néhány kilométer. A beosztás furcsa. Annyi üres terem van, és mi loholunk ide-oda. Nem sok értelme van.

– Valóban nincs sok.

– Persze az is lehet, hogy van értelme.

– Gondolod? – nézett fel rá kíváncsian Prudencia. – És mi értelme lenne?

– Nem is tudom – vont vállat a lány. – Valami olyasmi, ami nem ránk tartozik.

– Van olyan egy iskolában?

– Biztos van. Az életben vannak dolgok, amiket egyszerűbb elfogadni, mint törni rajtuk a fejünket. Ha futni kell, hát futni kell. Nem kérdeztétek meg még soha, hogy miért?

– De igen.

– És?

– Nem válaszoltak.

– Aha! – bólintott elgondolkodva a lány. – Akkor talán nem is kell megtudnunk. Talán vannak magasabb szempontok is, amit mi nem érthetünk meg.

– Gondolod?

– Persze. Az élet tele van ilyenekkel.

Prudencia a gondolataiba temetkezett. Titánia megijesztette. Zavaró és rémületes volt az a gyorsaság, amivel felszívta az iskola szabályait, a rendet, melybe megérkezett. Rugalmas volt és egyben tompa is. Bár kérdezett, de nem kérdezett mélyen, és ez újra és újra megrémisztette. Ezt a veszélyt rejti a fiatalság. A folyton lázongó és mindig újítani akaró fiatalság, ami csak látszólag forgatja fel a világot. Valójában nem azt teszi. Nem lázad, hanem elfogad. Először mindig elfogad. Elfogadja rendszert, melybe beleszületik és nem kérdőjelez meg semmit. Ez van, mondja, amikor először körülnéz. Ezzel kell főzni. És persze ezzel is főz. Hosszú ideig.

– És az órák? – zökkentette ki Titánia a gondolatmenetből.

– Mi van az órákkal?

– Furcsán járnak. Bent gyorsabban, mint kint.

– Jó megfigyelő vagy.

– Köszi. Szóval?

– Mi van velük?

– Hát ilyenek.

– De miért?

Prudencia torka elszorult. A felismerés, hogy a most következő válasz nem csupán egy válasz, hanem egy keret, mely szerint az újonnan jövő majd a világot értelmezi, ólommellényként nehezedett rá. Nem mindegy, hogy mit válaszol. Nem mindegy, hogy hogyan. Soha nem gondolta, hogy a tegnap generációjának ekkora felelősséggel tartozhat a holnap generációjának. Persze tudta, hogyne tudta volna, hogy mi a dolga. Tanár volt. Felfogta, hogy a világba a felnőttek vezetik be a gyerekeket, azok tanítják meg nekik az életet, a játékszabályokat, az utakat, hogy aztán mindezt majd ők is megváltoztathassák, amikor ők lesznek felnőttek. Tanár volt, mindezt tudta. De arra ebben a pillatban döbbent rá, hogy mindezt gondolkodás nélkül teszik. Ő is. Hogy a tudás, melyet átadott és átad az őt követők számára nem igazán átgondolt. Inkább valamiféle ösztönös, ködös meggyőződés vezeti. A tudatosság alig van jelen. Csak a szándék érhető tetten, minden más csak automatizmus. Így adják át generációk a saját életük minden ajándékát és nyűgét: öntudatlanul. Öntudatlanul közlik az öregek a szilád szabálynak vélt ostobaságaikat, a beletörődésüket, a kilátástalanságukat. Kezdjetek vele azt, amit akartok, az élet ilyen.

– Mert így állították be.

– De miért?

– Mert… – most formálom a jövőt, gondolta megrökönyödve. – Mert valami olyasmit akarnak elérni vele, ami látszólag működik.

– Mit?

– Így növelik a mennyiséget.

– A mennyiséget? Nem értem.

– A mennyiséget. Arra mennek, hogy papíron minél több órát adjunk le.

– De minek?

– Mert akkor papíron okosak lesznek a gyerekek. Javul a statisztika.

– És a gyerekek?

– Mi van velük?

– Ők okosabbak lesznek?

Prudencia fejcsóválva nevetett fel.

– Szerinted?

– Nem tudom. Talán igen.

– Úgy véled?

A lány elgondolkodva támaszkodott a felmosóra.

– Ha koncentráltabb a tananyag… akkor talán…

– Nem, Titánia, nem. Nem lehet. Bizonyos dolgokat nem lehet elérni rossz módszerekkel.

– És ha nem rossz a módszer?

– De az.

– Honnan tudod? Talán te vagy…

Titánia nem folytatta a mondatot, de nem is kellett.

– Elnézést – sütötte le a szemét.

– Ne kérj elnézést. Igen, hozzád képest öreg vagyok. Ez tény, nem sértés. És tapasztalatból mondom, hogy így semmi értelme.

– De ha mégis van…

Titánia arcára kiült a fiatalság. Prudencia látta a folyamatot. Azt a fájdalmas pillanatot, amikor a lány egyszerre fogadta el tényként, sőt, egyenesen lehetőségként a rosszat és próbált belőle valami jót csinálni. A fiatalság ártatlan és életmentő tudatlansága csillogott abban a szempárban. Hirtelen valóban öregnek és fáradtnak érezte magát.

– Talán van – bólintott egyet tétován.

– Ugye? – mosolyodott el Titánia. – Néha nem tudjuk, hogy mi miért van. De attól még dolgozhatunk vele.

Prudencia bólintott majd nekilátott a felmosásnak. Titániának talán igaza van. Talán a rosszból is lehet majd jót varázsolni. De addig sokan elhullanak majd áldozatként. Nagyon sokan. A történelem nem szed túszokat.

*

– Azt hiszem, hogy ez már a vég. Észre sem vettem, hogy elkezdődött, pedig már benne is vagyunk – mondta Oliver karjaiban heverve. A plafont nézték mind a ketten. A falon álló ál-ablakban már régen lement a nap.

– A vég? – kuncogott fel Oliver.

– Hát nyilván nem a vég, hanem az én végem. Mármint Prudencia vége. Annak a Prudenciának, aki nem is olyan régen még valamit akart.

– Most nem akarsz semmit?

– Most? Nem tudom.

– Akkor még nem lehet vége. Akkor van vége, amikor tényleg nem akarsz semmit. A nem tudom, csak olyan pihenő.

Prudencia mosolyogva emelte fel a fejét, hogy a férfi szemébe nézzen.

– Oli, te még mindig bízol bennem.

– Naná!

– De én már nem bízok magamban. Valójában soha nem is bíztam.

– Pedig kellene.

– Ugyan már. Beengedtetek a könyvtárba, együtt nézzük a meccseket, futok veletek… Oliver, itt lenne az ideje, hogy beismerd. Én már beismertem. Te is. Most ne lépjünk vissza két lépést. Ennek vége. Napok óta nevelem bele ebbe a rendszerbe az újoncot. Persze, hozzáteszem, a keserűséget, a lemondást, a rosszallást is, de közben akkor is belenevelem abba, ami van, és nem abba, aminek lennie kellene. Ahogy ti is beleneveltetek engem. És ez szerintem elég jó végszó. Mármint a vég előtt.

Visszatette a fejét és újra a plafont nézte.

– Mikor lesz az a vetélkedő?

– Meccs? – kérdezte Oliver.

– Nem meccs. Vetélkedő. A tévében.

– Melyik?

– Amelyikben egy falon lógnak és csak akkor kapnak kötelet a továbbmászáshoz, ha jól válaszolnak.

– Nem ismerem.

– Ugyan már!

– Komolyan nem ismerem.

– A 23-K-n van.

– Van 23-K? – kérdezte Oliver aztán nem bírta tovább és nevetni kezdett.

– Szemét vagy! – legyintette arcon Prudencia.

– Nyilván. Egyébként este kilenckor kezdődik. De előtte meccs!

– Oh! Melyik bajnokság?

– Az Iskolacsapatok Kupája. A huszonkettesekkel.

– Az jó. Győzni fogunk.

– Azért én nem tenném tűzbe a kezem.

– Te nem, mert szakikat oktatsz. De hozzám sporisok járnak egy ideje. És jók. Nem okosak, de lelkesek, és oda az kell.

– Így van. Menjünk vacsorázni. Ma tészta nap van.

– Azt szeretem. Inezék nagyon jók.

– Ja. Tiszta mázli, hogy leküldték őket a D-re.

– Tiszta mázli.

*

A vacsora után mindannyian felsiettek a tetőre, hogy megnézzék a meccset, de előtte megejtették a szokásos újonc szertartást. Virginia éppen most kísérti meg a C-n. Sok múlik ezen. Korántsem minden, de Titánia számára elég sok. A viselkedése hosszú időre meghatározza majd azt, hogy miként tekintenek rá.

– Jön! – súgta Iván a feljáróban hallgatózva, majd óvatosan becsukta az ajtót és a társasághoz sietett.

Az ajtó kinyílt. Titánia vöröslő arccal lépett ki a tetőre. Nem kapkodott, de azért sietve zárta be maga mögött az ajtót. Látszott rajta, hogy az elmúlt percek nem múltak el belőle nyom nélkül. Amikor a terasz felé fordult, a tömeg végre feljogosítva érezte magát az ünneplésre. Titánia meglepődve lépet egyet hátra.

– Hát ez?

– Egy kis teszt volt. Beavattunk – lépett hozzá Timur kezében egy műanyag pohárral. Pezsgő lötyögött benne. – Üdv a csapatban!

Titánia elvette a poharat és egy szuszra felhajtotta. – Még mindig nem értem.

– Nem is kell – vigyorgott rá Timur. – A lényeg, hogy itt vagy.

– Hol máshol lennék?

– Akár fent is lehetnél, nemdebár?

– Hát igen – rázta meg fejét értetlenül a lány.

Felvágták a tortát és újabb koccintások zaja csörömpölt végig a teraszon. Virginia is megérkezett a küldetésről. Őt is üdvrivalgás fogadta.

– Na? Milyen volt az új kollegina? – kérdezte Oliver.

Virginia egyetlen pillanatra késett a válasszal. Alig lehetett észrevenni, de mégiscsak késés volt.

– Ellenállt – mondta végül, mely futótűzként terjedt el a társaságban.

– Helyes! – veregette meg Titánia vállát Timur is, majd Virginiára nézett. A nő arcán halovány mosoly játszott, mely akár bánatnak is tűnhetett volna. – Nem baj – mondta csendesen Timur, elindult a terasz korlátja felé. Lent már készülődtek a meccshez.

– Nem baj – ismételte meg Virginia miközben Oliverre és Prudenciára nézett.

– Meccs lesz? – kérdezte Titánia.

Úgy tűnt, hogy ő már rég túltette magát a megpróbáltatáson.

– Igen. Fontos meccs!

– Az jó! – vigyorodott el a lány. – Szeretem a jó meccseket.

*

Mikor kilépett a teremből, azonnal érezte, hogy gond van. Ambrus, a kis hörcsög állt előtte. Lenyalt, zsíros haja nem sok jót ígért.

– Prudencia, kövessen! – mondta és választ sem várva megfordult.

Egy távoli folyosón voltak. A diákok patakként folyták körbe őket, ahogy kiáramlottak a teremből. Hamarosan csend lett körülöttük.

– Elnézést, de ha nem indulok el azonnal, akkor nem érek oda az órára, ha nem érek oda, akkor nem tudom időben elkezdeni, ami figyelmeztetéssel jár és…

– Nem lesz figyelmeztetés, jöjjön!

Prudencia különös, megmagyarázhatatlan erőt fedezett fel magában. Az ellenállás eszközét, mely különös módon éppen azon alapult, mely ellen lázadni kívánt. A felismerés megörvendeztette. Talán a hörcsög váltotta ki a dacot, de az is lehet, hogy rossz lábbal kelt. Meglepődve tapasztalta, hogy nem fél, sőt, csupán enyhe undort érez a helyzettel kapcsolatban.

– Én azért akkor is mennék.

– Most mondtam, hogy nem kell futnia.

– Én meg azt mondtam, hogy kell. Még emlékszem, amikor elbeszélgettem magával az egész szünetet, és a végén én kaptam letolást.

– Most nem toljuk le.

– Nem is! – bólintott Prudencia és futásnak eredt.

– Hé!

– Nincs időm erre! – kiáltotta Prudencia.

A következő órákat kellemes érzésekkel a tarsolyában tanította le. Sporis osztályok voltak. Semmit sem kellett magyaráznia. Néhány lelkes gyerek mindazonáltal elég motivációt adott ahhoz, hogy belekezdjen a tananyagba. Nem bánta. A kellemes érzés, melyet a helyettes tanfelügyelő faképnél hagyása keltett benne továbbra is élénken jelen volt, és ez elég fényt adott az órák számára.

A nyolcadik óra után újra találkozott Ambrussal. Most már ketten várták a folyosón. Ő és Elena.

– Jé, Elena! Hogy vagy?

Elena széles vigyorral fogadta. Nem tűnt sem megtörtnek, sem elkeseredettnek.

– Jól. Még két hét tanfolyam és jövök vissza.

– A C-re?

– Dehogy! Az A-ra. De újra tanítok.

– Tanfolyam?

– Tanfolyam. A 23-as dolgaiból. Majd meglátod.

– Nem hiszem, hogy meglátom.

– Talán mehetnénk – morogta Ambrus.

– Hova? – kezdte el újra a játékot Prudencia.

– Fel. Jöjjön velünk!

– Még négy órám van.

– Nincs. Helyettesítik.

– Nem hiszek magának.

– Prudencia, gyere! – mondta komoly arccal Elena.

– De hova? Ez szerintem átverés.

– Nem az. Tényleg!

– És ha…

– Nem az!

Elena megragadta Prudencia kezét és húzni kezdte. Virginia képe villant fel Prudencia emlékei között, de most hagyta magát.

– Na végre! – morogta Ambrus és sietve a lift felé gyalogolt.

Egészen a liftig kéz a kézben jutottak el.

– Hova megyünk?

– Majd meglátod – mondta mosolyogva Elena, amikor kinyílt a lift ajtaja.

*

Az első szint pontosan olyan volt, mint amit az emlékeiben őrzött. Fényes, elegáns, gazdag. Hosszú ideig egy irányba gyalogoltak.

– Látom, már megszoktad itt – jegyezte meg Prudencia.

– Dehogy szoktam. Nem ide jöttem, hanem az A-ra. Itt csak a tanfolyam erejéig vagyok. Már csak pár nap.

– És mit tanultok a tanfolyamon?

– A rendet.

– Az remek lehet.

– És még sok minden mást is. Nagyon hasznos, nem is tudnád elképzelni, hogy mennyire.

– Gránátvetés is van? – kérdezte Prudencia. Nem tudta, megfejteni, hogy mi ütött belé.

– Az nincs.

– Talán nem kéne annyit csevegni, míg nincs határozat – jegyezte meg a mögöttük gyalogló hörcsög.

Elena értett a szóból és csöndben maradt. Néhány perc további gyaloglás következett. Prudencia a térkép füzetére gondolt. Vajon az alaprajz minden emeleten azonos, vagy emeletenként máshol húzódnak a folyosók. Bár logikátlan gondolat volt, de a másodikat tartotta valószínűbbnek. Ebben az esetben…

– Megjöttünk – jelentette ki a tanfelügyelő helyettes majd eléjük sietve kinyitott egy irodaajtót.

A teremben egy asztal volt. Előtte egy szék állt. Mögötte három maszkos alak ült iratokat lapozgatva.

– Üljön le – mondta a középső maszkos, aki egy fejjel volt alacsonyabb két társánál. A hangja alapján férfi volt.

Prudencia leült a kikészített székre.

– Alea Prudencia – szólalt meg a jobb szélső alak. Ismerősen csengett a hangja, de ebben Prudencia nem volt biztos. A maszkok sok mindent megváltoztatnak az emberen.

– Jelen!

– Tudja, hogy miért van most itt a bizottság előtt?

– Halvány fogalmam sincs. Nyilván valamit nem csináltam, vagy éppen csináltam.. Vagy… mindegy, majd megmondják maguk.

A középső alak hosszasan, kimérten lapozgatott az asztalra tett dossziéban.

– Az az én aktám?

– Igen.

– Belenézhetek?

– Nem.

– De én szeretnék…

– Kollegina. Ezt hagyja abba, vagy most azonnal leküldjük – vakkantotta a férfi.

Prudenciának két válasz is eszébe jutott, de türtőztette magát.

Némi kínos csend után a férfi újra megszólalt.

– Valószínűleg nincs tudatában annak, hogy a 23-as iskola első emelete szemmel tartja az ön tevékenységét.

– Sejtettem.

– Valóban? – nézett fel az aktából a férfi. A maszk alatt megcsillant a szeme.

– Egy chipet tettek belém. Ezután nem kell túl erős logika ahhoz, hogy erre a megállapításra jussak.

A férfi bólintott.

– Maga tényleg okos.

– Ezt ki mondta?

– Vagy csak okoskodik. Ezt még nem tudom eldönteni.

– Segítsek?

A férfi olyan hangot hallatott, mint akinek teszik a válasz.

– Talán jobb, ha nem.

– Igenis!

A férfi becsukta az aktát, majd áttolta a jobbján ülő alaknak, aki újra kinyitotta és a papírokba mélyedt. Színjáték semmi más.

Csak a papír sercegését lehetett hallani. A férfi szólalt meg végül. Kimért, begyakorolt hangja inkább tűnt litániának, mint értelmes szövegnek.

– A megfigyelés, a magáról bejövő vélemények és a tanítás során végzett munkája alapján mérlegelésre került a kérdés, hogy önt – az iskola életében először – a C szintről egyenesen az első emeletre emeljük-e fel.

Prudencia tisztán hallotta, ahogy Elena felnyög a háta mögött.

– Ezt hogy tetszik érteni? – kérdezte Prudencia.

– Ahogy mondom. Ha ez a beszélgetés most normális keretek között zajlik le, akkor nem látom akadályát annak, hogy némi képzés után hamarosan itt az elsőn folytassa tanári munkáját.

– Itt?

– Most mondtam, hogy itt.

– Azokban a tantermekben… amiket…

A férfi felnevetett. Jókedve őszintének tűnt.

– Ugyan már! Az elsőn nem tanítunk.

– Nem?

– Miért tennénk? Az csak összezavarna mindent. Mi itt igazgatunk.

– Mit?

– Az iskolát, Prudencia. Ne tetesse magát hülyének. Pontosan tudja, hogy a munka, amit mi végzünk fontosabb, mint a C szinteseké. Mi itt arculatot formálunk. Jövőt formálunk. Rendet és szabályokat formálunk. A C-sek ehhez képest fogyóeszközök, ahogy eddig maga is az volt.

– Nem éreztem magam annak.

– Az lényegtelen. Mi annak tartottuk. De most, most már nem. Maga értékes számunkra. Okos, lényeglátó, logikus. Pontosan ilyen emberek kellenek nekünk, úgyhogy akkor… – A férfi felállt. A mozdulatot sietve utánozta a két oldalán ülő maszkos alak is. – A 23-as iskola első emeletének állománybiztosaként megállapítom, hogy a felemelésnek nincs törvényes akadálya, így a megfelelő képzések elvégzése után önt, Alea Prudencia, a 23-as iskola első emeletére emeljük. Fohászkodjunk!

A három alak lehajtotta fejét. Prudencia hallotta, ahogy a hörcsög és Elena térdre ereszkedik mögötte. Tömör csönd nehezedett a szobára, melyben dübörgésként hatott Prudencia aprócska szava.

– Nem.

(folyt. köv.)