18. rész
Végül belemelegedett. Fogást talált a matematika falán. Kétségbeesett sziklamászóként ragadta meg azokat a pontokat, ahol akár egyetlen méterrel is, de a gyerekek előtt járt. Amit megértett az előző percben, azt azonnal továbbadta, mint mászókötelet: tessék, ragadd meg, gyere utánam, remélem, nem rossz felé megyek. Negyed óra múlva úgy vélte, hogy talán nem lesz nagy baj. Az elöl ülők közül mindenki figyelt. Voltak, akiken látszott, hogy mindezen már régen túl vannak, de voltak olyanok is, akik még odáig sem jutottak el, ahol most éppen ő tartott. Semmi sem volt a helyén, de semmi sem volt végzetesen rossz helyen. Ha túléli az órát, akkor nem lesz baj. Holnap már könnyebb lesz. Soha nem lesz egy zseniális matematika tanár, de a rosszabbnál talán egy fokkal így jobb lesz. Majd továbbképzést kér Ineztől a konyhán. Ha emlékezete nem csalta meg, akkor a nő matekot oktatott, míg le nem fokozták. Ha kell, akkor a következő hetekben leköltözik a D szintre, de kitanulja a számokat. Ha eléggé odafigyel, akkor ennyire képes lesz. A gondolat örömmel és bizakodással töltötte el.
– Ezt nem értem – emelte fel a kezét a vékonyka kislány.
Prudencia belemélyedt a tankönyvbe, és rá kellett döbbennie, hogy ő sem érti. A fókusz hirtelen elment, a logikai lánc megszakadt. Valószínűleg túl gyorsan és nagy ugrásokban haladt saját maga számára is.
– Hát…
Csend lett.
Prudencia a könyvbe mélyedt és érezte, hogy arcát elborítja a pír.
– A tanárnő, milyen tanárnő? – kérdezte egy eddig teljes némaságba burkolódzó köpcös fiú.
– Alapvetően történelem.
– Aha – bólintott elismerően a fiú.
– Miért kérdezted?
– Mert ahhoz képest… – nem fejezte be a mondatot.
– Figyelj… hogy is hívnak?
– Jusztusznak. Tizedikes vagyok. Szaki. Sajnos.
– Rendben, Jusztusz. Tehát, ahhoz képest, hogy… történelem tanár vagyok…?
A fiú nem válaszolt, és látszott rajta, hogy szégyelli magát. Prudencia szinte hadarva kezdett beszélni.
– Hé, Jusztusz, nem mondtál semmi rosszat. Én tényleg történelem tanár vagyok. Nem értek a matematikához, de akkor is tanítani fogom nektek. Mert nem ülhettek itt kukán. Őszintén szólva sokszor csak találgatok. És tudom, hogy ez szégyen és ennek nem így kellene történnie, de ez van. Nem tehetek róla. De ahogy apám mondta mindig: hozzuk ki a legjobbat abból, ami van. Úgyhogy, most ezt próbálom. És remélem, hogy egyszer majd történelemórán is találkozunk, ahol majd kiderülhet, hogy mennyi mindent taníthatok nektek. Addig pedig együtt fedezzük fel ezt a… hát igen, ezt a kissé különös világot… És köszönöm, hogy megértitek a helyzetet.
Nem emlékezett arra, hogy valaha is bocsánatot kellett volna kérnie tanítás miatt a diákoktól, de ez most valahogy egyáltalán nem zavarta. Újra belenézett a könyvbe, de most sem talált rá az elveszett fonálra. – Azt hiszem, hogy…
– Közös nevezőre kéne hozni – mondta halkan Jusztusz.
– Aha! Értem… vagyis…
Prudencia felnézett. A gyerekek arcán különös együttérzést vélt felfedezni, és csak remélni tudta, hogy nem téveszti össze azt a megvetéssel.
– Elmagyarázzam? – kérdezte Jusztusz.
– Megtennéd?
A fiú felállt, a táblához lépett és magyarázni kezdett. Összeszedetten és logikusan haladt előre. Prudencia egyszerre érezte a megkönnyebbülés és a szégyen hullámait. Csendben leült és írni kezdett Jusztusz szavai szerint. Érezte, hogy a világ lassan kifordult alóla és egy egészen más vidékre sodródik, olyan helyre, ahol már nem érvényesek az ősi szabályok, ahol minden mozog, és nem tudni, hogy ebből katasztrófa vagy egy új rend születik. Most az előzőre tippelt. Egy gyerek oktat gyerekeket, a tanár pedig jegyzetel. Ahogy írt, úgy alakult át benne az iskoláról és az abban játszott szerepéről kialakult kép, mely különös, új fényeket is magával hozott. Áldozatnak érezte magát és partizánnak, hatalmától megfosztott uralkodónak és az uralkodók ellen lázadó összeesküvőnek. Mindezt egyszerre. Talán ha nem gondolkodna olyan sokat…
Az óra végét jelző csengő bántó hirtelenséggel szólalt meg. Jusztusz éppen egy feladat közepén járt. Prudencia felpillantott a tábla fölötti órára és meglepődve látta, hogy negyvenöt perc pergett le azóta, hogy a terembe lépett. Hát igen, jó társaságban és görcsös koncentrációban csak úgy száll az idő.
A terem hátsó traktusában nagy zörgések közepette álltak fel a diákok. Az elöl ülők is pakolni kezdtek.
– Azért ezt a feladatot meg lehetne még csinálni, nem? – kérdezte Prudencia.
– Nem. Messze van a terem a következő órához – mondta Jusztusz, miközben a helyére sietett.
– Köszönöm! – szólt utána Prudencia.
– Nincs mit. A jövő órát is csináljam?
Prudencia nem válaszolt.
– Persze! Majd a tanárnő segít – mondta a vékonyka lány és ezzel le is zárta a levegőben lebegő kimondatlan választ.
A terem néhány pillanat múlva már üres volt. Prudencia ruhája nyirkos volt a verítéktől, tudatának nagy részét pedig még mindig a szégyen ragadós nedve áztatta. Végül rápillantott a tanáriban lejegyzett órarendre.
0835-257-MH
Ezek szerint újra matematika helyettesítés lesz két lépcsőházzal visszafelé.
– Remek – törölte meg homlokát ingujjával. Pisilnie kellett, de ahogy ezt Oliver pontosan megjósolta, erre nem sok esély adódott. Majd délben. Talán ebédkor. Vagyis az ebéd… Nem volt ideje ezen gondolkodni. Felkapta a könyvet, a nejlonzacskót és kiviharzott a teremből. Már érezte az irányokat így egészen jó tempóban haladt. Sarka ugyan fájt a mezítelen lábú futástól és a tegnapi sebesülés sem múlt el egycsapásra, de attól még valamiféle magabiztosság telepedett tudatára. Legalább abban biztos volt, hogy merre kell loholnia. Futása közben többször is találkozott hordaként vágtató osztályokkal és tanárokkal, akik csak egy biccentés erejéig méltatták figyelemre. A folyosók fölé biggyesztett műanyag órák állása szint az első tanóra alig tartott húsz percig. Ekkor jutott eszébe Elena, aki mintha azt mondta volna, hogy bent máshogy telik az idő. Ha nem is fizikailag, de látványban mindenképpen.
Eljutott a második lépcsőházig, és gyorsan elérte az ötödik folyosót. A hetedik mellékfolyosó rettenetesen messze volt, de a tanterem legalább közvetlenül a sarkon várta. A fenti óra szerint két percet késett. Lesz ez jobb is, mondta magának és fékezés nélkül nyitott be a terembe.
– Na, már megint a tanárnő! – hördült fel Kevin az egyik asztal tetején ülve.
– Hát ti? – nézett körbe értetlenül Prudencia.
– Matek. Megint a tanárnővel. Mehetünk hátra játszani?
Prudencia zavartan lépett a tanáriasztalhoz. A terem jóval kisebb volt, mint az előző.
– Dupla óránk van – mondta Jusztusz is, aki már a tábla előtt álldogált.
– De miért?
– Így van az órarendben.
– Nem… nem az… Miért nem maradtunk ott?
– Mert ide vagyunk kiírva – hördült fel Kevin a terem hátuljában. – És tanárnő, itt nincs elég szék.
Prudencia megengedett magának még néhány másodpercnyi hitetlenkedést, aztán tudata sínpárt váltott.
– Rendben. Akkor hozzatok át a szomszédból annyi széket, amennyi kell.
– De mennyi kell?
– Nem tudom. Üljön le mindenki a legközelebbi székre.
A diákok meglepően gyorsan engedelmeskedtek. Nagyjából tízen maradtak talpon.
– Jó, akkor ti menjetek át a szomszéd terembe, és ha nincs benne tanítás, akkor hozzatok magatoknak széket.
– Tehát menjünk ki? – kérdezte a zsíros hajó fiú, aki szintént szék nélkül maradt.
– Igen. És hozzatok magatoknak széket.
– Biztos?
– Egészen biztos, ha nem akartok végig állni.
A srác vállat vont és az ajtóhoz ment. A többiek követték.
– Én is megyek! – pattant talpra Kevin.
– De neked van széked – csóválta meg fejét Prudencia.
– Segítek nekik – válaszolta azonnal a fiú és őt is elnyelte a folyosó.
– Kezdhetem? – kérdezte Jusztusz.
– Igen. Tiéd a terep – bólintott Prudencia miközben az a kellemetlen érzése támadt, hogy valami hibát követett el az imént.
Jusztusz továbbra is jó tanárnak bizonyult. A szégyen megmaradt ugyan, de a tudat, hogy a fiú által végül is haladnak előre a tananyagban enyhítette az érzést. A legfőbb cél valahol mégiscsak a tudás átadása. Ha ehhez be kell vállalnia némi kényelmetlen, keserű szájízt, hát legyen. Nem veszíthetek mást, csak mi lényegem, gondolta. Elmosolyodott.
Az óra jól haladt, és voltak pillanatok, amikor – utólag sem jött rá, hogy miként – ő is segíteni tudott Jusztusznak, mely halványan ugyan, de javított valamit a lelkiállapotán.
A nagymutató őrült tempóban haladt előre, percenként legalább két perccel rövidítette meg az időt, a csengő pedig újra váratlanul érte. Prudenciának most tűnt csak fel, hogy a kismutató nem mozdul. Mintha valamiféle különös mementóként örökké a 12-re lett volna szegezve. Az osztály felpattant és kiviharzott a teremből. Biztos, hogy messzire kell eljutniuk. A listájára nézett. 0910–933–KH
– Az igen! – hördült fel hitetlenkedve. Képtelenségnek tűnt, hogy negyed óra alatt megtegyen ekkora távot. – Anyátok – tette még hozzá halkan.
Kisietett a teremből, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve megfordult és a bejárat fölötti órára pillantott. 08.56-ot jelzett a mutató. Ezek szerint kint húsz perc telt csak el negyven helyett.
– Ezt hogy? – vonta össze a szemöldökét értelenül.
– Valami gond van az órával? – kérdezte a háta mögött valaki.
Prudencia sarkon perdült, ami csúszós harisnyájának köszönhetően túl gyorsra sikeredett. Egy alacsony, hörcsögképű férfi állt előtte. Tömött bajuszkája fölött keskeny száj és szúrós szempár tüsténkedett.
– Nem stimmel. Bent gyorsabban telik, mint kint.
– És? Mi itt a gond? A tanítással csak úgy repül az idő – mosolygott a férfi. – Hadd mutatkozzam be. Engem Ambrusnak hívnak. Helyettes tanfelügyelő vagyok. Dominika tanfelügyelőt helyettesítem.
– Prudencia! – nyújtott kezet Prudencia.
A férfi tenyere hideg volt és kellemetlenül puha.
– Ha nem gond, akkor leülhetnénk pár szó erejéig – mutatott a terem felé a férfi.
– Sietnem kell. Elég mesze lesz az órám.
– Akkor is beszélnünk kell – mondta a férfi nyugodtan.
Visszaléptek a terembe. Prudencia az egyik diák székén foglalt helyet. Harisnyás lábát maga alá húzta. A féri a tanári asztalnak támaszkodott.
– Tehát. Lenne pár megjegyzendő észrevételem az elmúlt két órája alapján.
– Hogyan?
– Nem értem a kérdést.
– Hogyan vett észre valamit, ha nem volt bent órán?
A hörcsög nem válaszolt azonnal. Úgy méregette Prudenciát, mint egy kiló húst a hentesnél.
– Kollegina. Bizonyos dolgokat nem kell látni, elég, ha tudja az ember.
– És az órám ilyen? Mármint arról csak úgy tud az ember?
– Pontosan ilyen. De hogy a lényegre térjek. A vezetés nem tudta nem észrevenni, hogy az első óráról késett egy percet, a másodikról pedig két percet.
– Igen – mentegetőzött azonnal Prudencia. – Ez így van. Nem ismerem még annyira a terepet.
– De azért a számokat ismeri, ugye? Mert csak ennyi kell ahhoz, hogy eligazodjon a termek között.
– Azzal nincs is baj. A távolságokkal viszont annál több. Tudja mezítláb…
– Miért van mezítláb? Nem túl higiénikus és bontja a rendet.
– Elveszettem a cipőm.
– És a kezdőcsomag?
– Abban két számmal kisebb cipő van. Egy gyerekre is alig menne rá.
– Oh! Hát ez kellemetlen.
– Eléggé. Tud ebben segíteni?
A férfi komolyan bólogatva válaszolt:
– Hogyne. Azonnal intézkedem. A késés mindazonáltal mégiscsak késés.
– Most mondtam, hogy nem tehetek róla.
– Akkor ki tehet? Én késtem?
– Nem. Én késtem, de…
– Így van. Maga késett, kollegina. Márpedig az órákat pontosan meg kell kezdeni. És pontosan ki kell tanítani az időt. Ez a rend.
– Értem, uram, de…
– Nincs de. Ez a rend. Még egy késés és kénytelen leszek C4-re csökkenteni önt.
– Ne vicceljen! Összesen három perc volt.
– Úgy van. Így csak harminckilenc percet oktathatta a tudásra éhes osztályát. Ez elég komoly veszteség.
– Az órák nem negyven percig tartanak, hanem húsz percig. Dupla olyan gyorsan telik bent az idő.
– Negyven percig tart egy óra. A mutatón is láthatja.
– A mutató gyorsabban pereg.
– A mutató negyven percet halad előre.
– De…
– Az hány percet jelent?
– Számszakilag? Negyvenet.
– Na! Erről beszélünk. Negyven perc. Ennyi egy óra. Ezen szerintem nem érdemes mit vitázni, csak fel kell nézni az órára.
– De ez nagyon kevés idő.
– Negyven perc? Nem az. Normál óra.
– De ez húsz…
– Ezt már megbeszéltük, nem?
Prudencia megcsóválta a fejét:
– De miért?
– Mit miért?
– Miért rövidítjük le?
– Nem rövidítünk semmit. Figyeljen ide! Maga még új itt. Ezt elnézem. De azt nem szeretném hallani, hogy szabotálja az oktatást.
– Én? – hördült fel Prudencia. Érezte, hogy megfeszülnek az izmai.
– Ön. A tantárgyi felosztás elég szigorú. A tanmenetet meghatároztuk. Az adott órai anyagokat le kell adni. Ezért van itt. Hogy tanítson. Minden egyes órára meg van adva, hogy mit kell leoktatnia. És ennek betartását megköveteljük.
– De hiszen én nem vagyok matematika tanár. És azt sem tudom, hogy mit kellett volna most leoktatnom.
– Az a tanmenetben le van írva.
– És hol van a tanmenet? Én nem láttam.
– A tanmenet az első emeleten bármikor elérhető.
– Nem kaphatnám meg?
– Nem. Éppen dolgozunk rajta. Jöjjön fel és megmutatom magának.
– De hogyan tartsam be, ha nincs nálam? Ez nonszensz.
– Legyen kreatív. Ez minden tanártól elvárható nálunk.
– Az mit jelent? Csináljak egy tanmenetet saját magam.
– Nekem mindegy. A lényeg, hogy passzoljon a hivataloshoz.
– Az nonszensz.
– Az a nonszensz, hogy perceket vesz el a diákok idejéből.
– Egy tanmenetből, amit nem tudok betartani, mert nem is ismerem?
A férfi mélyet sóhajtott.
– Maga nem érti ezt az egészet, ugye?
– Hát lehet, hogy nem. Elmagyarázná? – billentette félre fejét Prudencia.
A hörcsög megsimította feje tetején a haját, majd kimérten beszélni kezdett.
– A 23-as iskolában komoly hangsúlyt fektetünk az oktatásra. Ennek szellemében hoztuk létre a tanmenetet, a tanrendtartást, és megköveteljük minden tanárunktól, hogy azokat maradéktalanul betartsa.
– De hogyan?
– Úgy, hogy a diákokat benntartja az osztályban.
– Én bentt…
– Maga nem tartotta bent őket. Tizenegy diák kóborolt a folyosón az előbb. Alig tudtuk őket visszaterelni az helyükre.
– Székért mentek.
– Miért?
– Székért, mert nem volt elég hely a teremben.
– És ez elég ahhoz, hogy szélnek eressze őket tanulás helyett?
– Nem eresztettem szélnek őket.
– De nem is tanította őket.
– Hogyan, ha nem tudnak leülni? És egyébként is: hogyan, ha nem vagyok matematika tanár? Én történelemtanárként diplomáztam. Nem tudok matematikát oktatni.
A férfi csendesen hallgatta Prudencia kitörését, majd megköszörülte a torkát.
– Hiszen tud. Igen szépen leoktatott két témakört.
– De nem! Nem oktattam le. Egy gyerek magyarázott helyettem. Egy gyerek!
– A részleteket tartsa meg magának – legyintett a férfi.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy nem érdekel, milyen módszerekkel adja le az anyagot. Engem csak az érdekel, hogy leadta.
– De nem adtam le! Azt sem tudom, hogy mit kellett volna leadnom.
– Ami tanmenetben benne van.
– Amit még nem láttam, és ha láttam volna, akkor sem érteném.
– Az sem az én bajom. A lényeg, hogy oktasson, és haladjon a tanmenetben.
– Értse már meg, hogy nem haladtam. És ha mégis, akkor azt egy gyerek tette meg helyettem.
– És? – tárta szét a kezét a férfi. – Az én naplóm szerint ön két órai anyagot, a tanmenet szerint, szépen leadott a gyereknek, ahogy kell.
– Milyen napló?
– A központi rendszerünk nyilvántartása alapján ma két tanóra lett leadva. Mielőtt lejöttem ide, megnéztem. Az óra szépen lement minden probléma nélkül.
Prudencia megrázta a fejét, mint akinek a fülébe víz ment. Tagolva és lassan szólalt meg:
– Biztos vagyok abban, hogy én nem azt az anyagot adtam le, amit maga gondol.
– De igen. A napló szerint az óra lement.
– És ennyi?
– Persze. A tanmenet szépen halad. Minden rendben. Feltéve…
– Feltéve?
– Feltéve, hogy nem ereszti szélnek a diákokat a folyosón. Mert ha így tesz, akkor ugye azok nem igazán kapták meg az anyagot.
– Mert akkor megkapják, ha ment maradnak a teremben?
– Kollegina! Azért abban maga is egyetért, hogy csak azt lehet oktatni, aki ott van.
– Igen… – bólintott Prudencia.
– Tehát. Ha ott van, akkor tanul.
– Ez azért nem így…
– De igen. Ha ott van és maga tanít, akkor ő tanul. Ha tanul, akkor megérti az anyagot és okosodik és megismeri a tanmenetben leírtakat, tehát minden rendben van.
– Uram. Ha valaki a tanteremben van, az azt jelenti, hogy a tanteremben van. Nem jelent többet. Ha nem figyel, ha nem érti, ha több osztály van összekeverve…
– Csak az tanulhat, aki bent van. Igaz vagy sem?
Prudencia felnevetett.
– Igaz vagy sem?
– Igaz – válaszolt fejcsóválva Prudencia.
– Végre, hogy elismeri ezt az egyszerű tényt. Akkor semmi más kérésem nincs ezek után, mint az, hogy tartsa is bent őket. Mert aki kint van, az nem képes tanulni. Érti már? Kezdje meg az órát időben és fejezze be időben és mindenki legyen jelen. Ezek alapvető dolgok. Ennyit várunk öntől. Ez már csak nem esik nehezére?
Prudencia mély levegőt vett az orrán, nehogy a száján kibuggyanjon valami.
– És ennyi elég? Ha ott vannak, akkor már okosodnak is?
– Azt nem tudom. Annyi gyerek van annyiféle háttérrel. Nem tanulhatok helyettük. A lényeg, hogy a lehetőséget megadtuk nekik. Nekem ez számít. Hogy mindenki ott legyen és haladjon előre a tanmenet a napló szerint. A többi már csak magán múlik.
– Rajtam?
– Ki máson? Maga a tanár, nem? Tanítson jól, és akkor okosodnak.
– De… – kezdte volna újra Prudencia, azonban érezte, hogy végtagjaiból villámgyorsan szivárog el az erő.
– Tehát! – lökte el magát az asztaltól a férfi. – Nincs több késés. Nem hajt ki diákokat a folyosóra. Bent tanít, követi a tanmenetet. Ne kelljen még egyszer figyelmeztetnem. Rendet kérünk az iskolában minden kollégától.
– Mert a rend már maga a tanítás?
– A rend átlátható, adminisztrálható, számszerűsíthető. Alap. És nekünk elsődlegesen az alapokat kell biztosítani. A szilárd, megbízható alapokat, melyre később majd támaszkodhatunk. Nemdebár?
Prudencia üveges szemekkel nézett maga elé.
– Én az ön helyében sietnék, kollegina, mert a következő terem messze van. Nem hiszem, hogy odaérne késés nélkül. Azt pedig sajnos már nem nézhetem el.
– De hiszen maga tartott fel.
– Én? Mi beszélgettünk. Mi közöm van a beosztásához? Azt magának kell betartani, nem nekem. Ezért van itt – vont vállat a férfi.
Prudenciában gyilkos ösztönök keltek életre, de végül nem engedett utat nekik. Jó lesz majd a futáshoz, gondolta, és kiviharzott a teremből.
(folyt. köv)