Álomtalan, súlyos alvás volt, melyből fáradtan ébredt. A szoba tükör-ablakán még nem kelt fel a nap, de ő már ébren figyelte a folyosóról beszüremkedő neszeket. Végre taníthat. A gondolat egyszerre volt félelmetes és megnyugtató. Eszébe jutott Kaspar fintora, amikor kijelentette, hogy már nem kezdő. Persze, minden óra új kihívás, minden iskola más környezet. De a tanítás azért mégis örök.

Kipattant az ágyból és felöltözött. Az egyenruha egyszerű volt és illett rá. Szindbád jól saccolt, valamikor száz évvel ezelőtt. Egyszerű, fekete szoknya, fehér blúz, fekete, olcsó anyagból varrt kosztümfelső. Nem az ő stílusa, de ahol nincs stílus, ott erről nem érdemes beszélni. A harisnya után egészen emberinek érezte magát. Karolina pizsamáját szépen összehajtva a bevetett ágyra rakta. Az S+ doboz aljából végül kivette a cipőket. Még mindig komolyan sajgott a lábujja, de most ezzel nem törődhet. Vannak fájdalmak, melyek lényegtelenné válnak bizonyos események közeledtével. A cipő régi fazon volt, ő nagymamásnak hívta volna. Mikor lábfeje belefúrta magát a cipőfűzők közé már tudta, hogy minden további próbálkozás reménytelen, nemhogy kényszerrel, de semmivel sem veheti rá lábfejét arra, hogy magára öltse a lábbelit. A cipő legalább három számmal volt kisebb, mint a lába. Teljesen kifűzött állapotban is hamvába holt vállalkozás volt.

– A jó büdös francba!

Újra próbálkozott, de csak a rend kedvért, majd a sikertelen kísérlet után a most nyomaték kedvéért megismételte:

– A jó büdös francba!

Néhány pillanatig azon tűnődött, hogy itt lenne az ideje egy kiadós sírásnak, de aztán mégsem hagyta magát. Mezítláb sietett ki a mosdókhoz – M5682H-000 –, ahol már senkit sem talált. Enyhe gyomorgörccsel mosta meg arcát és igyekezett vissza a szobájába. Az étkező felé már futott. Harisnyás lábai szinte hangtalanul suhantak a folyosón. Az étkezdéhez vezető ajtót már színről is megtalálta. A hosszú folyosón sem volt már senki. Lihegve jutott el a bejárati ajtóhoz, melyet óvatosan tolt meg maga előtt.

A csarnok fényes volt. Az asztalok körül tanárok álldogáltak. Halk beszélgetés duruzsolása jutott el a füléhez, de a szavak értelmét képtelen volt kivenni.

– Prudencia! Ide! – kiáltott felé Oliver, egy közeli asztaltól.

A férfi látványa megnyugtatólag hatott gyomrára. Odasietett.

– Késtem?

– Nem. Vagyis igen, de mégsem.

– Ezt azért most nem teljesen értem.

– Még időben vagy, de ha történik valami esemény, akkor előbb gyűlünk. Ilyenkor még lehet beszélgetni, már a Tanrendtartás szerint is. Hét után viszont csak komoly kockázatok árán, ami nem éri meg a dolgot. Szóval legközelebb este tudnánk összejönni a meccsnél, de ahhoz túl izgatott mindenki.

– Mert?

– Te is láttad?

– Nem láttam semmit, és amit láttam volna, azt sem engedted.

– A te érdekedben. Viszont hallottál mindent.

– Igen, de nem tudom, hogy mit hallottam.

– Babett volt. Lefokozták.

– Éjjel?

– Az iskolaszentek emberei soha nem alszanak.

– De miért?

– Tegnap kissé elragadtatta magát. Be volt rúgva. És…

– És?

– És az iskolaszentek fülei is mindig nyitva vannak.

– Arról volt szó, hogy a chippek nem működnek.

– Igen? – billentette félre fejét Oliver. – Ezt én soha nem mondtam.

Prudencia érezte, hogy elvörösödik. Elszólta magát és fogalma sem volt arról, hogy ez mit jelenthet Dominikára nézve. Most talán valami végzetes hibát vétett.

– Tehát? – kérdezte Oliver hidegen. – Ezt te honnan tudod?

Prudencia nem szólalt meg. Fejében gyorsvonatként zakatoltak a gondolatok, de mind egy ködbe vesző sínpár felé futottak.

– Ha nem mondod meg, akkor nem segíthetek többet.

– Az a nő… – suttogta száraz torokkal a férfi felé Prudencia.

– Melyik nő?

– Aki végig kisért a beléptetésen. Ő mondta.

– Mi volt a neve?

– Dominika, ha jól emlékszem.

A nevekre mindig jól emlékezett, de reményei szerint a szófordulat némi köddel takarta el a biztos tényeket. Oliver arcán őszinte megrökönyödés látszott.

– Dominika?

– Azt hiszem.

Oliver szúrós szemmel nézett Prudenciára, aztán egészen közel hajolt hozzá úgy suttogta.

– Nem tudom, hogy Dominikát mi lelte, hogy miért pont neked árult el ilyesmit, de felejtsd el a nevét. Azt is, hogy találkoztál vele. Ha kitudódik, hogy Dominika közülünk való, akkor mindennek vége itt a 23-asban.

Oliver hátralépett és tettetett jókedvvel folytatta tovább:

– Vegyél el egy tálcát, már ha éhes vagy és gyere vissza. Foglalok egy helyet neked.

Prudencia automatikusan engedelmeskedett, és hálás volt azért, hogy tennie kell valamit. A tálcán egyszerű menzás reggeli volt. A tea meglepően jó illatot árasztott, a kenyér is frissnek tűnt, a margarin pedig… hát az margarin volt. Mikor visszatért a tálcával, Oliver azonnal hozzálépett.

– Elnézést, hogy megijesztettelek, de komolyan meglepődtem. Dominika neve itt csak nagyon keveseknek mond valamit, és az egyenesen hihetetlen, hogy te közöttük vagy. Még nem is tanítottál.

– Hát talán ezért – mosolyodott el Prudencia. – Nem ülünk le?

– Nem lehet. Még jön a fohász.

– Fohász?

– Persze. A regnáló iskolaszenthez. Anélkül nem kezdődhet el nap. Reggeli pedig semmiképpen sem. Tudod, úgy vannak vele, hogy ha utána kapsz enni, akkor még úgy is tisztelni fogod idővel a nevét, hogyha eszed ágában sem lenne egyébként. Kondicionálás. Ha a kutyáknál működik, akkor nálunk miért ne?

– És akkor?

– Várunk.

– Áh, kollegina. Látom, komoly változást akar kieszközölni az iskolai egyenruhában – lépett melléjük Kaspar.

– Tessék? – kérdezett vissza Prudencia értetlenül.

– A lábbelije. Igen szokatlan.

Prudencia lenézett és elnevette magát.

– Rossz cipőt adtak a kezdőcsomagban. Egy gyerek is alig férne bele, hát még én. Majd igényelek egyet délelőtt, persze, ha lesz időm.

– Nem és nem – vigyorgott rá Kaspar.

– Nem és nem?

– Nem, nem fog igényelni, mert nincs több lábbeli. Vagy azt hordja, amit kapott, vagy semmit. És hiába kér kölcsön mástól, mert nekik sincs. És nem, mert sem ideje sem lehetősége nem lesz igényelni. Nincs kitől és nincs mikor. Tanítás alatt a felső szintről soha senki sem teszi le a lábát. Mintha a gyerekek fertőznének. Mondjuk, lehet, hogy fertőznek.

Prudencia némán bólintott.

– Láttad Babettet? – kérdezte Kaspar Oliverhez fordulva.

– Nem. Csak hallottam. Ahogy Prudencia is. Gyorsan elvitték.

– Hova?

– Szerintem megúszta D-vel, de ha a liftben nekik esett, akkor talán az F-en van.

– Az nem lenne jó. Nagyon nem lenne jó – csóválta meg fejét Kaspar gondterhelten. – Hülye volt.

– Részeg volt.

– Tehát hülye. Most ki fogja tartani az irodalmat?

– Csak lesz valaki. Ott van például…

A teremben hirtelen csend támadt. Egy nő jelent meg az ajtóban. Az első szint egyenruhája elegánsan feszített rajta. Arca komoly volt, haja kontyban. Határozott lépésekkel sietett a kiadópult elé, mely mögött, ahogy tegnap este, ma is ott dolgozott Bendegúz és Inez. Mindketten vigyázzba vágták magukat a nő közeledtére.

– Most mi lesz? – kérdezte súgva Prudencia Oliver takarásában.

– Most fohász lesz. Csináld, amit én.

A nő arcán csendes egykedvűség látszott. Az asztalok felé nézett, majd a kezében lévő vékony táskából egy maszkot húzott elő. A maszk egy férfit ábrázolt. Prudencia látott már ilyet előző nap. Az eskütétel szobájában álltak így előtte a férfiak.

– Fohászkodjunk – mondta a nő a maszk mögött.

– Fohászkodjunk! – ismételték el a tanárok, és térdre ereszkedtek.

Prudencia követte Olivert.

Csend lett, majd a térdelők felől halk mormogás szállt fel a tornaterem mennyezete felé.

– Mit kell mondani? – kérdezte Prudencia halkan.

– Bármit mondhatsz. Teljesen mindegy. Senkit nem érdekel. A lényeg, hogy térdelj. Felőlük akár recepteket is cserélgethetünk most. Szerintem ő is utálja, hogy ott kell állnia öt percig egy idióta maszkban. De hát az első emeletnek is megvannak a maga nyűgjei.

– Most komolyan? Mit kell mondani?

– Most komolyan: akármit. A látszat számít. Mindig a látszat. Ami mögötte van, az lehet akármi, és hidd el, főleg az is. Akármi, csak az nem, ami látszik. Az elsőn is ugyanígy megvannak a maguk látszatceremóniái. De hogy azon túl mi zajlik…

– Mi?

– Szerintem te meglátod egyszer. Az, akivel… ő… szóba áll az első nap, bármire képes lehet. Kezdek felnézni rád, kollegina.

– Pedig még nem is láttál matekot oktatni.

Oliver halkan nevetett.

– Olyan lehet, mint amikor én tantok bioszt. Gyerekek, a húgyhólyag pisilésre jó.

– Az igen. A Végén még orvosok lesznek.

– Most nevetsz, de vannak olyanok, akiknek ez tényleg információ.

– Ne!

– De. Soha ne becsüld alá a diákok tudatlanságát. Persze az eszüket sem. Nehéz szakma ez.

A nő váratlanul leeresztette a kezét, eltette a maszkot, és anélkül, hogy bármit is szólt volna, sarkon fordult majd eltűnt az ajtóban.

– Na, akkor reggeli – tápászkodott fel Oliver, és felsegítette Prudenciát is.

Leültek. Prudencia megfogta a bögrét és aprót fintorogva nyugtázta, hogy a tea már hülőben volt.

– Hát igen. Pedig ezt gyorsan megúsztuk. Van egy szemét. Az már rögtön maszkban jön le. Egyszer tizenkét percet térdepeltetett minket. Mondjuk aznap ketten is kisétáltak az iskolából, szóval nem hiszem, hogy megdicsérték fent, de akkor is, tizenkét percig térdepelni. Már mindent kibeszéltünk egymással.

– Egyetek, mert lassan fent kéne lennünk – jegyezte meg Kaspar.

A lámpák pár perc múlva félállásba kapcsoltak.

– Roberta ideges – intett a plafon felé Oliver és felállt az asztaltól. – Mehetünk?

– Nekem még a könyvekért vissza kell mennem – mondta Prudencia.

– Igen? Akkor rohanjon kollegina, mert ilyesmit nem szoktunk csinálni. Innen egyenesen futunk felfelé. Itt várlak.

– Itt? – hökkent meg Prudencia.

– Itt. Lifttel megyünk fel egyszerre. Nagyjából három perced van.

Prudencia nem szólt többet, sarkon fordult és lélekszakadva rohant vissza a szobájába. A kivezető hosszú, majd a közös folyosó után szédelegve állt meg a szobája előtt. Berontott és felmarkolta matematika könyvet. Amikor újra benyitott az ebédlőbe már patakokban folyt róla az izzadtság. Remek lesz így tanítani, jutott eszébe a gondolat.

Az asztalok körül senkit sem talált.

– A pi..! – tolult ki száján a szó, de az utolsó pillanatban visszafogta magát.

– Ide! – kiáltotta neki jobbkézre, az asztaloktól átellenes irányból Oliver.

A férfi egy óriási teherlift nyitott ajtaja előtt integetett. Prudencia odavágtatott és bevágódott a már bent várakozó tömeg elé.

– Elnézést! – mondta hangosan.

Nem túl ellenséges morgás jött válaszul. A lift hatalmas ajtaja az orra előtt csúszott be a helyére, majd megremegett lába alatt a talaj.

A földszinti folyosó sokkal fényesebb volt, mint a lenti világ. Mintha a padlózat is tisztább lett volna, bár ezt csak az ablakokból bejövő reggeli napsugaraknak tudta be.

– És most? Nekem hova kell mennem? – kérdezte Prudencia.

– Ahova nekem. Együtt megyünk a tanáriba. Ott van a beosztás – mutatott Oliver a tanárok menetiránya felé.

A tanári néhány sarokkal távolabb helyezkedett el. Jó öt percet gyalogoltak, mire odaértek.

– Ennél közelebb nem volt terem? – csóválta meg fejét Prudencia.

– Nyilván volt, de ilyesmit itt nem kérdezünk.

Bent a tanári szobák miliője fogata Prudenciát. Most először érezte otthon magát, mióta betette mezítelen lábát az épületbe. Hosszú asztalok, rajtuk könyvek, papírhalmok. A távoli falon egy hatalmas tábla lógott. Valamikor digitális kijelző lehetett, de most fehér filctollal berajzolt táblázat virított rajta.

– Digitális? – mutatott mosolyogva a tábla felé Prudencia.

– Állítólag nemsokára beüzemelik.

– Tényleg?

– Persze. Három éve mondták. És én hiszek nekik. A remény a világ legnagyobb csapdája. Na, nézzük csak. Ott vagy! – mutatott az utolsó sorra Oliver. Valóban, a beosztás utolsó sorának első mezőjében ott állt a felirat:

PRUDENCIA C-5

A mögötte sorakozó mezőkben számok és betűk követték egymást.

– Szóval. Az első szám az időpont. Látod. 08.00. Tehát nyolckor. Aztán a következő szám a terem, ahová menned kell. 467-es, és a betű a tantárgy. Tehát a 0800-467-M azt jelenti, hogy…

– Értem – bólintott Prudencia. És mit jelent az, hogy KH?

– A H a helyettesítést jelenti. A K pedig a tantárgyat. Vagyis?

– Kémia helyettesítés?

– Úgy van. Ügyes lány.

– Én annyit értek a kémiához, hogy valamiért felforr a víz száz fokon.

– Huh, az nagy jó. Ez bőven elég lesz egy órára. Ha nem tudod, hogy miért, akkor kérdezd meg a diákokat. A legtöbb semmit sem tud, da van egy pár, aki okosabb nálad. Előttük majd égsz, de még mindig jobb, mint csendben ücsörögni. Persze az is egy megoldás.

– Ha nem mondok semmit?

– Persze. Ha helyettesítesz, akkor nem kell tantani. Elég ha őrzöd őket. Jé, lesz irodalmam. Mármint helyettesítés.

– Nekem is – csapódott hozzájuk Elena. – De szinte mindenkinek. Elment Babett. Ő volt egyedül szaktanár.

– És… – szólalt meg Prudencia, de nem vette le szemét a tábláról.

– Valami nem érthető?

– Én… én irodalomtanár vagyok. Engem miért nem osztottak be sehova?

– Annak oka van – tárta szét kezét Oliver.

– Mégis milyen oka lehet?

– Intézményi okok például.

– Nem értem.

– A nem értés itt általános lélekállapot. Azért nem vagy beosztva, mert nem vagy beosztva.

– Szólni kéne nekik. Elfelejthették.

– Nem kéne – rázta meg fejét Elena.

– Nem bizony – vágta rá Oliver. – Itt nem szólunk ilyesmiért.

– De miért nem?

– Mert egy: lehet, hogy direkt csinálták, és akkor feldühíted őket, hogy ellenkezel. Olyasmiért levonás jár. Kettő: lehet, hogy tényleg elfelejtették, de ha erre rájönnek, akkor feldühíted őket és ezért levonás jár. Három: nem jól veszi ki magát, ha ötleteid vannak. Azt csak feldühíti őket…

– És levonás jár?

– Nagy jövő áll itt előtted – bólogatott komolyan a férfi. – Node. Mivel a te termed a 467-es, ami a világvége mögött van, jobb, ha elindulsz. Azt javaslom, hogy vagy memorizáld a sorrendet, vagy írd le egy lapra, mert ide nem jutsz vissza ma.

Prudencia gyorsan lejegyzetelte a listát.

– Jó. Most fogd szépen a krétáidat, a filceidet, és futás az órára.

– Filc?

– Filc. Van, ahol fémtábla van. Nem hoztál magaddal filcet?

– Nem. Csak a matekkönyvet.

– Akkor még sem áll előtted nagy jövő – csóválta meg fejét Oliver, aztán vigyorogva átadott egy fekete nejlonzacskót. Prudencia utoljára akkor látott ilyet, amikor néhány éve testvére kutyáját sétáltatta. Nagy állat volt és nagyot tudott termelni. Alig fért bele egy pontosan ilyen zacskóba.

– Kutyaszar?

– Majdnem olyan rossz. Filc, kréta, zsebkendő. És most sietés, mert tényleg elkésel, amit nem díjaznak.

– De merre? – kérdezte Prudencia, amikor kiléptek a már majdnem üres tanáriból.

– Az ablakos folyosók a főfolyosók. Most a kettesen vagyunk. Lépcsőház választja el egymástól a számokat. Ha arra futsz, akkor majd találsz egy lépcsőházat, azon túl már hármas lesz a száma. A mellékfolyosók jelzik a második számot. Vigyázz, mert van olyan főfolyosó, ahol harminc is nyílik belőle. És a harmadik szám a mellékfolyosókból nyíló kis folyosók. Ott nincs szabály. Néha sok van, néha kevés, vagy jobbra vagy balra. Ha rájössz, hogy milyen elv alapján működik, akkor szólj. És most tényleg futni kéne. Késében vagy – mondta Oliver és a menetirány felé intett.

Prudencia pedig futni kezdett. Harisnyás lába halkan döngött a padlózaton.

(folyt. köv.)