Elkezdődött a második félidő. Erősen sütött a nap, mégsem volt meleg. Felnézett az égre, és haz az érzése támadt, hogy álmodik.

– Örülök, hogy jól választott – mondta Arisztotelész.

– Nem tudom, hogy jól válaszottam-e.

– Majd kiderül, de higgye el, ez volt az egyetlen logikus és helyes döntés.

– Pontosan ezt nem tudom.

– Én viszont igen. Majd meglátja, hogy milyen gyorsan megszokja itt. Nem mondom, eleinte lesznek nehézségei. A beilleszkedés soha nem könnyű. Itt fent elég sok a ragadozó. De persze ez is logikus. Ki más élne meg itt fent?

– Nem vagyok ragadozó.

Arisztotelész jóízűen felnevetett. A terasz közönségéből többen is nevetni kezdtek. Reflex lehet náluk, gondolta Prudencia.

– Ezt nem mondja komolyan? Aki önerőből ide feljut, az csak ragadozó lehet. Általában ide csak engedéllyel jutnak fel. Erre maga? Itt áll közöttünk a teraszon, pedig senki sem hívta. Ha ez nem ragadozó magatartás, akkor semmi sem az. Maga egy csúcspéldány lehet. És azt is csinálunk magából.

– Csúcspéldány – ismételte meg a szót Prudencia.

Egyszer Bertold igáslónak hívta. Rettentően megsértődött rá. Hetekig nem beszélt hozzá, pedig valahol tudta, hogy a férfinek igaza van. Képes volt keményen húzni, és még keményebben küzdeni, ha látta a célt. Csúcspéldányként azonban soha nem gondolt magára. Akármennyire is tiltakozott ellene, valahol tetszett neki az elnevezés. Ezerszer jobbnak tűnt, mint a ló.

– Bizony az. Ha megízleli majd a folyamatok fölötti uralmat, akkor imádni fogja az életet.

– Folyamatok fölötti uralmat? Azt hiszem, hogy nem értem igazán, mit jelentenek azok a folyamatok.

– Nyilván nem érti.

Valaki gólt lőtt. Arisztotelész tapsolni kezdett. A terasz is felélénkült. Néhányszor ő is összecsapta a tenyerét, bár nem igazán tudta, hogy lent valójában mi történt. Reflex ez is, mely magától érkezik.

– A folyamatok olyan mozgások, melyek mentén irányítjuk a világot.

– A világot? – mosolygott rá Prudencia. Már maga a szó is hideg volt. Hideg és embertelen, holott a világ nem az. A szó mégis annak tűnt. Legalábbis ahogy a mellette álló férfi kiejtette a száján.

– A világot – bólintott Arisztotelész.

– Azért az egy kis túlzás.

A férfi félé fordult, mely Prudenciát pontosan ugyanolyan mozdulatokra késztette. Lentről zúgott a tömeg. Körülöttük szolid beszélgetések neszei színezték az atmoszférát.

– Nem túlzás. Lent folyamatok vannak. Semmi más.

– Lent emberek vannak.

– Az emberek a folyamatok részei. Ezt kell elsőként megértenie. Mi itt folyamatokat irányítunk. Nézzen le! – mutatott a pálya felé. – Mit lát?

– Játékosokat.

– És még mit?

– Szurkolókat. – Oliverre gondolt, de ezt nem mondta ki hangosan.

– És még?

Prudencia összeráncolta a szemöldökét.

– Nem értem.

– Mit lát még?

– A stadiont.

– Jó. És?

– A 23-as egy részét.

– Igen, így van. És még?

Prudencia megrázta a fejét.

– Nem látok mást.

– Dehogynem, csak nem veszi észre. Mit lát még?

Prudencia komolyan elgondolkodott. Különös kíváncsiság kelt életre benne, mely megmozgatta a tudatát. A felismerés, hogy valahol élvezi ezt a különös a kérdez-felelet játékot, egyszerre volt rémisztő és izgalmas. Ez a két jelző úgy is sokszor randevúzik egymással, most azonban szinte szeretkeztek benne.

– Az eget?

– Igen, bár az mindig ott van.

– Akkor a felhőket.

Arisztotelész megrázta a fejét.

– Nem tudom – adta meg magát Prudencia.

Arisztotelész úgy bólogatott, mint egy tanár, aki kihozta tanítványából a legtöbbet, és most kitárja előtte azokat az ajtókat, melyeket a diák önerőből nem nyithat ki.

– Látja még a szurkolást, a lelkesedést, a reményt, az elkeseredést. Látja a pálya füvét, amit lenyírtak és felfestettek. És persze látja a leglényegesebb dolgot is, amit nem említett.

– Valóban? És mi az?

– A meccs, Prudencia, a meccs! Látja a meccset.

– De azt mondtam…

– Nem. Játékosokat mondott és pályát, szurkolókat. De az egész valójában egy meccs, melyben benne van az eredmény, az izgalom és minden más is.

– Értem.

– Nem. Nem érti. Tudja, hogy mi mit nevezünk folyamatnak?

– Nyilván a meccset.

– Nem. Mindazt, amit az előbb felsorolt. A gyep gondozásától addig, hogy valaki meglendíti a lábát és belerúg a labdába. Egy egy folyamat. Egyetlen bonyolult folyamat. Amit mi irányítunk.

Prudencia némán nézett lefelé, miközben Arisztotelész folytatta:

– A folyamatban benne vannak a karbantartók, a játékosok, a nézők, maga a játék, a játék szabályai, a bajnokság rendje és beosztása, a bírók, az épület minden egyes téglája, az utánpótlást biztosító edzők, iskolák, az iskolarend, a szülők, az életcélok megfogalmazása és biztosítása, az a pillanat, amikor egy gyerek eldönti, hogy sportoló lesz, vagy bármi más. Mindez egyetlen folyamat része. És ezt a folyamatot mi irányítjuk. Mi tereljük, neveljük, határozzuk meg és szabályozzuk. Ez a mi dolgunk.

Arisztotelész elhallgatott és várakozón nézett Prudenciára.

– Ez a folyamat?

– Úgy van. Egy a sok közül, amit irányítunk. Érti már? A folyamat összetett. Az emberek benne a mozgó részek.

– Az emberek emberek.

– Az emberek mozgó részek, amiket irányítani, kalibrálni, terelni kell, hogy elvégezzék a folyamatokban rájuk eső feladatot.

– De hiszen ők érző lények.

– A folyamatok szempontjából ez egyáltalán nem érdekes. Maga történelmet is tanít, ha jól tudom.

– Mostanában matekot.

– De történelmet is ismeri…

Prudencia megvonta a vállát.

– Akkor tudja, hogy egy háborút nem lehet megnyerni úgy, hogy a hadvezér embereket lát erők és mozgások helyett.

– Ez nem egy csata és lent nem háború van – mutatott a meccs felé Prudencia.

– Még mindig nem érti. A csata is csak egy folyamat. A bajnokság is az. És lent az emberek nem emberek. Legalábbis nekünk nem azok. Ők a folyamat részei. Így is kell velük bánni. Sőt, csak így lehet velük bánni. Mert ha nem így teszünk, akkor tönkremennek a folyamatok. A perspektíva távoli. Olyan messziről kell nézni, hogy áramlatokat lásson és ne személyeket. És akkor képes lesz majd irányítani is őket. Innen tekintve már csak folyamatok vannak. Folyamatok, melyek más folyamatokba kapaszkodnak, azok másokba és másokba. És azok összefonódva is egy nagyobb folyamatot alkotnak. És így tovább. Mi pedig mindezt átlátjuk, úgy irányítjuk, mint…

– Mint az…

Prudencia nem merte kimondani az egyetlen kézenfekvő szót, ami az eszébe jutott.

– Mint az istenek. Nyugodtan ki lehet mondani. Igen. Istenek vagyunk. Átlátjuk a folyamatokat, irányítjuk azokat. Ez az istenek dolga.

Arisztotelész arca ragyogott.

– És ez, Prudencia, a magáé is lehet. Kap majd egy kis folyamatot. Nem nagyot, olyasmit, amit át tud látni. Azzal megtanulja, hogyan lehet isten. Nem nagy dolog. Minden csak gyakorlás kérdése.

– Az istenek is gyakorolnak?

– Sőt, tévednek is. De ne aggódjon. Vannak szabályaink, folyamataink. Ha hibázik, azt a folyamatban lévők nem mindig veszik észre. És ha észreveszik az sem baj. Úgysem tehetnek semmit. Ezért vannak a szabályok, hogy mindent kézben lehessen tartani. Maga jó isten lesz, Prudencia. Érzem.

– Kapok egy folyamatot? – nézett le Prudencia a pályára.

Megdöbbenve vette észre magán, hogy szemei előtt már nem egy szimpla meccs zajlik, hanem egy jóval nagyobb és összetettebb játék.

– Ne gondoljon nagy dologra. Kezdetben csak valami részfolyamatot bízunk magára. De azon belül azt tesz, amit csak akar, feltéve, hogy az pontosan hozzáilleszthető lesz a nagyobb folyamathoz. Így nyilatkozik majd meg az isteni kreativitása. Tudja, nem mindenki kap itt folyamatokat. Nem mindenkinek való az irányítás. Ők csak élnek és élvezik az életet. Persze mindenkinek vannak feladatai, de vannak olyanok, akiknek nem sok döntés jut. Attól még hasznosak. Azonban maga… – megcsóválta a fejét. – Ha megállja a helyét, akkor nagyon messzire is eljuthat. Mert aki itt valamit letesz az asztalra, azt én befogadom, és ha én befogadok valakit, akkor azt a többiek is befogadják.

Prudencia lenézett a folyamatra. Valami megmozdult benne, és ez a mozgás fogalmakat, érzéseket formált át benne. Soha nem gondolta volna, hogy elméje számára elegendő csupán egyetlen nézőpont megváltoztatása a teljes átalakuláshoz. Ilyen lehet a megvilágosodás is. Valójában semmi sem változik, de mégis minden mássá válik.

– Szóval nem számít, hogy a lenti folyatok hogyan érzik magukat?

– Most őszintén. Számít? – mutatott a lelátókon tomboló tömegre Arisztotelész.

– Innen nem úgy tűnik, de onnan…

– Mi itt vagyunk, Prudencia, nem ott. És ezért vagyunk itt. Hogy rálássunk a dolgokra, és ne zavarjon semmi sem, ami miatt nem dönthetnénk jól. És még mielőtt egy vadembernek tartana hozzáteszem: persze, hogy számít. Fontos, hogyan érzik magukat. De csak annyira, amennyire a folyamatok számára fontos. Csakis annyira. Minden más lényegtelen, ahogy maga is látja.

– Lényegtelen – bólintott Prudencia, és valahogy annak is tűnt. A távolság belül savként marta szét az emlékeit.

– Persze hogy az. Az istenek már csak ilyenek. Nagyban gondolkodnak.

Néhány méterre tőlük hangos nevetés tört ki. Egy nagyobb társaság elfordult a meccstől és hangos tréfálkozásba kezdett. A hangulat felhőtlen volt. Szinte sugárzott belőlük az az éteri könnyedség, mely csak a gondtalan emberek sajátja. Arisztotelész is elmosolyodott a jelenet láttán.

– Az istenek buliznak.

Prudenciában újra megjelent az az üres, de mégis nagy erejű vágy, mely többször is felbukkant már benne, amióta a felhők fölött tartózkodott. Aztán lenézett a stadionra. Oliver aprócska alakját kereste, bár tudta, hogy ilyen távolságból képtelenség megpillantania őt. A belül mozgó, terjedő vágy hirtelen súlyt kapott. Felszisszent a változás gyorsaságán. A felismerés oly hevesen söpört végig rajta, hogy erőtlenné váltak a lábai.

– Danténak szó szerint igaza volt – súgta maga elé alig hallhatóan.

– Dante? Lehet az is. Vagy legyen inkább Napóleon. Az jobban illik magához.

Prudencia bólintott egyet, mivel úgy vélte, hogy képtelen lenne megszólalni. Oliver emléke még mindig kitöltötte elméjének belső terét. Danténak igaza volt. Méghozzá szó szerint. A szerelem, a szeretet, nem holmi hagymázas fogalmak, melyekbe oly boldogan kapaszkodik minden költő és romantikus lélek. Dehogy! A szerelem valójában egy anyagtalan és mégis fizikai jelenség. Olyan valós – fizikailag is létező – erő, mely képes átrendezni a fogalmak értelmét és súlyát. És ahogy a szerelem, úgy a gyűlölet, isten, féltékenység, vágy és még oly sok más összetett fogalom is ilyen erőkkel bír. Megváltoztatják a világ értelmét. Mintha saját fényük lenne, mely képes elnyomni minden másból áradó fényt. Mintha vírusok lennének, melyek ha hozzájuk ér egy fogalom, akkor az megfertőződik vele, és átalakul. Igen! A szerelem egy vírus, ahogy a többi mély, emberek által megélt érzelem mind az. Oliver képe, ahogy Danténál Beatrice, betolakodott az egyre halványabbá váló világába és Oliverré változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Így képes az ember nagy dolgokra. Egy vírus munkál benne, mely metamorfózisra kényszerít mindent, meghajlít, sőt, sokszor teljesen megsemmisít belül áthatolhatatlannak tűnő akadályokat és objektumokat. Beatrice egy vírus volt Dante fejében. És ez a vírus kivezette őt a pokolból. Oliver, legalábbis a benne hagyott nyoma, valójában egy saját erővel rendelkező erő. Egy vírus a másik életéből. Rendkívül romantikus vagyok, gondolta. Elmosolyodott.

– Minden rendben? – kérdezte Arisztotelész.

– Hogyne – bólintott Prudencia most már sokkal nyugodtabban. – A Dante jobb, mint a Napóleon.

– Erről majd még beszélünk – legyintett könnyedén Arisztotelész.

A jókedvű társaság most másnak tűnt, mint pár pillanattal korábban. A vágy még ott volt benne, sehová nem mozdult, de mégis, mintha Beatrice-Oliver átszínezte volna a jelenetet, mely most már nem tűnt olyan vonzónak, mint pár másodperccel korábban. És ennek ez a rendje, gondolta könnyedén. A szerelem is csak fizika, ahogy minden más az. Kölcsönhatások, érintkezések, reakciók különös, kiismerhetetlen, kusza folyamata, mely folyamatok annak számára is kiismerhetetlenek, akiben zajlanak. A kérdés úgy jelent meg ajkán, hogy erről szinte fogalma sem volt.

– Arisztotelész!

– Tessék, Prudencia.

– Kérdezhetek valamit?

– Hogyne. Ennyit megérdemel, aki idáig eljutott.

– A folyamatokról lenne szó.

– Ennek pedig kifejezetten örülök.

Prudencia érezte magában a változást és a mögötte feltoluló gondolatokat. Az emberi élet legfárasztóbb oldala nem kint van, hanem bent. Ezt is most ismert fel.

– A folyamatok… kit szolgálnak?

Arisztotelész szemöldöke megrebbent. Apró mozdulat volt, de Prudencia észrevette.

– A folyamatok tulajdonképpen áramlatok. Természetes képződmények. Mindenképpen léteznének. Az istenek nélkül is. Tehát nélkülünk is. De valakinek gondoskodni kell róluk. Jobb, mintha semmi és senki sem felügyelné őket, nem igaz?

– Tehát az isteneket.

Arisztotelész széttárta a kezét.

– Miattunk van minden. Ahogy az istenek megteremtették a világot, úgy a világ szolgálja az isteneket. Ez a dolgok rendje. Ezt nyilván maga is belátja. Nélkülünk ők semmik – biccentett a pálya felé Arisztotelész.

– Gondolja?

– Tudom. Ők nem képesek istenként gondolkodni. Elvesznének a részletekben. De mi képesek vagyunk. És úgy is teszünk. És persze soha nem teszünk olyasmit, ami nekünk fájna, de melyik isten az, amelyik rosszat tesz magának, pusztán azért hogy szenvedjen? A végén mindig kiderül, hogy amit tett, az neki valahol jó volt. Ez törvény, kedves Prudencia. A folyamatok minket szolgálnak. És cserébe mi is adunk a folyamatoknak valamit.

Prudencia feje kérdőn biccent oldalra.

– Azt, hogy foglalkozunk velük. Hogy őrizzük, tereljük őket. Mi tudjuk, hogy mi a jó nekik.

– Ők nem?

– Nem. De ez nem is érdekes. A lényeg, hogy mi tudjuk.

– És ami nekik jó, az valahogy maguknak is jó?

– Azt akarta mondani, hogy ami nekünk jó. Ne feledje: már ide tartozik. A válasz pedig igen. Nekik az jó, ami nekünk. Mert mi istenek vagyunk ők pedig eszközök. Magukra hagyott szerszámok. Nélkülünk csak elkallódnának. Mi adunk nekik értelmet, irányt, okot. Istenek vagyunk, ez a dolgunk. És nem engedjük, hogy ez másképpen legyen.

Arisztotelész az utolsó szavakat már hangosan, szenvedéllyel ejtette ki. A terasz elcsöndesedett. Prudencia összeharapta az ajkait. A nyelvén úgy billegett a kérdés, mint egy egyensúlyát vesztett kötéltáncos, aki nem tudja, hogy melyik oldalra fog leesni, csak azt, hogy a zuhanás elkerülhetetlen. Arisztotelész egy legyintésével szétoszlatta a hirtelen ráfókuszáló figyelmet, és a mozdulat Prudenciában is eldöntötte a billegő kötéltáncos sorsát. Nem mondta ki hangosan, csak gondolta a kérdést, mert már tudta rá a választ: Arisztotelész elhitte, amit mond. Komolyan hitt abban, amiről beszélt. A felismerés hideg verítéket húzott Prudencia bőrére. A férfi szemében táncoló tüzek igazak voltak. És észvesztően félelmetesek. Egy ember egyetlen módon foszthatja meg magát saját emberi voltától: ha önmagát nem tekinti embernek, és az előtte álló férfi így tett. Istennek képzelte magát.

– Nos – nyerte vissza önuralmát Arisztotelész. – Akkor ezt tisztáztuk. Szánalmas kis messiásból istenné válni kevesen tudnak és magának sikerült.

– Nem voltam messiás.

– Pont annyira volt messiás, amennyire most istenné lesz. És most, ha nem haragszik meg, egy kis dolgom van a tizenegyesek előtt.

– Tizenegyesek lesznek?

– Igen. Nem mindig tudjuk, mert nekünk is kell a szórakozás, de ezt a meccset ismerem. Most az eredmény is a folyamat része. Nekünk nem sport, csak előadás. Sajnos. Jobb szeretek izgulni.

Arisztotelész megfordult és a terasz egy távoli sarkába sietett.