23-as iskola 3.

A folyosó váratlanul egy éles kanyarban folytatódott. Prudencia kinézett az emeleti ablakon, és egy újabb lebetonozott sportpályát látott. Vagy az előzőt látta, vagy egy egészen másikat. Ezt semmilyen módszerrel nem tudta eldönteni. A világ tele van egymásba fonódó lehetőségekkel. Csupán az kell hozzá, hogy a betonban lehetőségeket lásson az ember. Csak ez az egy kell hozzá, gondolta Prudencia. Vajon ez a pillanat mikor érkezik el hozzá? – tette még hozzá gondolatban. Félt tőle, hogy nem egyhamar.

A sarkon túl a Vice-Igazgatóhelyettes egy kétajtós tejüveges ajtó előtt állt meg. Az ajtó önmagától táródott ki a férfi előtt.

– Jöjjön! – mondta a férfi anélkül, hogy hátranézett volna.

Prudencia engedelmeskedett.

Egy egészen más világba kerültek. A szürke falak színesekké váltak, két oldalt kényelmes kanapék és fotelek várakoztak arra, hogy valaki beléjük helyezze fáradt testét. Időközönként asztalokat látott, rajtuk gőzölgő kávéskannák és kikészített kávéscsészék néztek vissza rá.

– Ne nézelődjön, nem a magáé – jegyezte meg a Vice-Igazgatóhelyettes.

Prudencia szégyenkezve vette észre, hogy a látvány kellően megbabonázta ahhoz, hogy lelassítson. Felzárkózott a férfi mögé. Hosszú percekig gyalogoltak. Elöl a Vice-Igazgatóhelyettes lépkedett, utána Prudencia próbálta tartani a tempót, a sort a fakó királynő zárta. Ő nem bámészkodott.

Két sarok után a vidék újra megváltozott. Némileg visszaszürkült, de nem vált olyan puritánná, mint amilyennel Prudencia a földszinten találkozott.

Újabb üvegajtón törtek át. A Vice-Igazgatóhelyettes egy fal mellé állított padsor mellett sietett el, melyen egy középkorú, sápadt arcú nő ült. Egyszerű, szürke szoknyája és sötétkék blúza kísértetiesen rímelt a mögötte haladó Dominika öltözetéhez. Prudencia arra gondolt, hogy ez valamiféle egyenruha, és talán valamit félreolvasott a vezénylés leírásában, ami miatt hamarosan kapni fog. Amióta belépett az épületbe, képtelen volt kiverni fejéből a gondolatot, hogy valami rossz fát tett a tűzre.

– Ide üljön le! – mutatott a Vice-Igazgatóhelyettes a nő melletti helyre.

– Állhatok? – kérdezte Prudencia halvány mosollyal az arcán.

– Nem – válaszolta azonnal a Vice-Igazgatóhelyettes, majd egy kulcsot vett elő, és kisvártatva eltűnt a legközelebbi ajtó mögött.

– Üljön le! – mondta a Dominka is, és a székre mutatott.

Prudencia meglepetésében képtelen volt ellenkezni. Lehuppant a székre. Válla az ott ülő nő vállához simult.

– Bocsánat – nézett a nőre.

– Én nem beszélgetnék – jegyezte meg Dominika.

Prudencia értetlenül nézett rá: – De én igen.

– Még mindig nem érti a rend fogalmát – biccentett a fakó királynő, de ennél többet nem fűzött az eseményhez, csendben a szemközti falhoz lépett, karjait összefűzte mellkasa előtt majd becsukta a szemét, mintha aludni készülne.

– Jól van? – nézett Prudencia a sápadt arcú nőre.

A nő nem válaszolt.

– Jól van? – kérdezte újra Prudencia. – Elég szürke a színe. Ha a vérnyomásával lenne baj…

– Jól vagyok – vakkantotta felé a nő.

– Akkor jó – bólintott Prudencia. – De ha úgy érzi, hogy el akar ájulni, már nyilván nem direkt akar elájulni, de ha úgy érzi, hogy közeleg a baj, akkor…

– Kérem, ne beszéljen hozzám – nézett rá a nő. Barna szemei nem illettek sárszőke hajához. A látvány meghökkentette Prudenciát.

– De…

– Kérem, ne! – vágott Prudencia szavába a nő. Arcán tiszta félelem tükröződött.

Prudencia becsukta a száját. Nem akart bajt a nőnek, de eközben pontosan tudta, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát, hogy néha egy gyerekből ki kell ráncigálni az igazságot, hogy segíteni lehessen rajta, és hogy minden felnőtt tulajdonképpen valahol gyerek, aki arra vár, hogy egy igazi felnőtt végre megmondja, hogy mit kell tennie.

– Miért fél?

– Nem félek.

– De hiszen látom magán.

– Nem félek – rázta meg fejét a nő.

– Ha maga mondja.

– Nem félek – mondta a nő miközben elkeseredetten meredt Prudencia szemébe.

– Ha esetleg…

Az ajtó ekkor kivágódott. A Vice-Igazgatóhelyettes sietett ki rajta, majd két határozott lépéssel megállt a szűrke arcú nő előtt. Kezében egy vörös színű iratmappát szorongatott, melyet úgy nyitott ki, hogy az éppen a nő feje fölé kerüljön.

Áldás, gondolta Prudencia.

Vagy ítélet, jutott eszébe egy másik szó, ami mintha jobban illett volna a helyzethez.

– Karolina 1659-B.

– Én vagyok – mondta szürke hangon a nő.

– Tudom, hogy maga az, ostoba hülye!

A nő nem tiltakozott a durvaság hallatán.

– Karolina 1659-B, ön három ízben is megszegte a Rendtartás 4287/A, 4287/B és a 7888-as pontjait. Ennek értelmében nyolcvankilenc százalékos személyiségvesztésre ítélem. Amennyiben elfogadja az ítéletet, jelezze ezt egy bólintással. Amennyiben az ítélet ellen kifogása lenne, azonnali hatállyal hagyja el a 23-as iskola területét. A kilépéssel elveszti eddig az iskolában szerezett jogait és érdemeit. Továbbá lemond minden az iskolában töltött időszak alatt szerzett ingóságról, képesítésről, illetve arról a jogról, hogy ezeket polgári eljárás keretében visszakövetelje.

A nő meg sem moccant.

– Értette, hogy mit mondtam?

– Igen, uram.

– Nem uram, hanem Vice-Igazgatóhelyettes. Ha még ennyit sem tud megjegyezni, azt javasolom, hogy takarodjon innen. Mindenkinek jobb lenne.

A nő meg sem moccant. Mozdulatlanul bámult maga elé, mintha a folyosó kövezetének márványberakásos mintázatában lenne a válasz.

– Karolina 1659-B, kérem, nyilatkozzon, mert nincs erre időm. Marad vagy megy? Nekem tulajdonképpen mindegy. Azt tudnia kell, hogy ha megy, akkor a felmondás azonnali hatályú, így a kénytelenek leszünk azt azonnal foganatosítani. Nos?

A nő mélyet sóhajtott.

– Ne sóhajtozzon, hanem válasszon!

– És ha kilépek?

– Kilép?

– Ha kilépek, ki veszi át az osztályt?

A férfi vakkantás szerű hangokat hallatott. Prudencia csak utólag jött rá, hogy nevetést hallott.

– Ahhoz magának mi köze? Ha elmegy, akkor elmegy. Nyilván azért, mert semmi kedve nincs maradni és természetesen azért, mert egyáltalán nem érdekli, hogy mi lesz a diákokkal.

– De érdekel! – válaszolt indulatosan a nő anélkül, hogy felnézett volna. A válasz talán tényleg a padló formáiban rejlett.

– Ha érdekelné, akkor maradna. És vállalná a büntetést. Így tesz az a tanár, aki szívén viseli a diákjai sorsát. De ahogy maga viselkedik, az nem est sugallja. Na, gyerünk, A vagy B?

– Melyik az Á?

– Az, hogy vállalja a felelősséget ostoba tetteiért.

– Nem voltak ostobák.

– Nem? – húzta fel az egekig a kérdés végét a Vice-Igazgatóhelyettes. – Nem? Tehát mást tanítani, mint ami a tanrendben van, az helyes? Másképpen értelmezni a tananyagot az helyes?

– Nem értelmeztem….

– Ne vágjon a szavamba! – üvöltött fel a férfi. A nő megvonaglott félelmében. Prudencia érezte, hogy a torkában dobog a szíve. – Azt javaslom, hogy többé ne szólaljon meg, maga ostoba nőstény. De igen. Mást tanított. Mást magyarázott. De tudja mit? Mi szeretjük a kreativitást. Legyen. A tanároknak egyszerre legyenek művészek és mérnökök, színészek és rendőrök. És persze becsúszik egy kis hiba. Ez még elnézhető egy ideig. De ha az ember ezt szándékosan teszi meg, az már bűn. Ha nem a lendülete, hanem a rosszakarata tüzeli fel a tetteit, az már nem hiba, hanem lázítás. Az már kimeríti a 7888-as pontot, a tudatos ellenkezés bűnét, ami már egyedül kizárással jár. De én kedves vagyok. Én megértő vagyok, én még mindig megkérdezem, hogy akar-e maradni. Erre maga a szavamba vág? Hogy merészeli?

A nő reszketett. Prudencia legszívesebben átkarolta volna, de ő sem mert megmozdulni.

– Nos? Három másodperce van.

– De uram!

– Vice-Igazgatóhelyettes! És kettő, és egy…

– Vállalom – suttogta a nő.

– Nem hallom! – üvöltötte a Vice-Igazgatóhelyettes.

– Vállalom – mondta hangosabban a nő.

A Vice-Igazgatóhelyettes leeresztette a mappát, majd egy lépést hátralépett.

– Rendben – mondta hosszú, idegőrlő szünet után. – Akkor nyolcvankilenc százalék.

A nő bólintott és sírni kezdett.

– Ezt spórolja meg nekünk. Maga vállalta, szóval ne nyafogjon. Bármikor elmehet, ha nem tetszik a büntetés. Ne gyerünk, mert erre tényleg nincs időm.

A nő szipogni kezdett, és megpróbálta visszatartani a könnyeit, majd kilépett a cipőjéből.

– Igyekezzen, kérem!

A nő levette a harisnyáját, majd a szoknyáját is.

– Nyolcvankilenc százalék. A blúz is megy és a melltartó is. Vagy a bugyi. Maga döntheti el, hogy melyik. Ez önként vállalt áldozat.

A nő remegve sóhajtott egyet, és lerúgta magáról az alsóneműjét.

– Rendben – jegyezte meg a Vice-Igazgatóhelyettes. – Karolina 1659-B, ettől a pillanattól kezdve a neve csupán „B”. Hiányos, rendetlen és erkölcstelen öltözete miatt nem mutatkozhat sem a diákok, sem az állásukat tisztességesen betöltők előtt. A későbbiekben jelöljük ki ön számára az új oktatási feladatát, illetve helyét. Oktatási tevékenységet csak speciális, arra kijelölt módon végezhet, csak az arra később kiutalt ruházatban és helyen, folyamatos felügyelet mellett. Az önként vállalt áldozat időtartama előre nem meghatározott, felülvizsgálatáról előzetesen értesítést kap. Értette, amit mondtam?

A nő bólintott.

– Remek! – mondta a Vice-Igazgatóhelyettes és hátat fordított. Az utolsó szavakat így intézte a majdnem mezítelen nőhöz. – Most takarodjon innen, maga szemérmetlen nőszemély. Nem is értem, hogy mit képzel magáról. Mezítelenül egy iskolában? Tűnjön innen, ne is lássam. És senki más se lássa meg. Ez egy oktatási intézmény. Itt tiszta emberek tanítanak és tanulnak.

A nő sírva indult el a folyosón. Prudencia most először mert ránézni. A nő már jó tíz méterre távolodott el tőlük, amikor megállt. A szipogás el-elmaradt.

– Még itt van? – nézett utána a Vice-Igazgatóhelyettes.

A nő nem válaszolt, de egy mozdulattal levetette a melltartóját is és immár anyaszült mezítelenül állt a folyosó közepén.

– Ne legyen ennyire szigorú magához – mondta a Vice-Igazgatóhelyettes. – A nyolcvankilenc nem száz.

– Rohadjon meg! Kilépek! – mondta a nő, megfordult és újra elindult.

Egy szó nélkül fordult be a sarkon. Nem takargatta a testét, és Prudenciának úgy tűnt, mintha kissé megnőtt volna.

– Mindegy. Nem volt idevaló! – vont vállat a Vice-Igazgatóhelyettes. – Na, jöjjön be! Pár dolgot meg kell beszélnünk, mielőtt kezdene – nézett Prudenciára mosolytalan arccal a férfi.

Prudencia érezte, hogy megcsavarodik a gyomra.