23-as iskola 2.

2. Rész

– Dominika vagyok – mondta a szürke arcú nő. Továbbra sem volt kedves, de ez most Prudenciát egyáltalán nem érdekelte. Egyre jobban zavarta a lábát borító kosz. Valahogy nem illett az iskolához, és így ő sem illett oda. Némi sár, és máris elveszti az ember a megszokott dolgokhoz fűződő viszonyát. Ennyit számít a megszokás. Vagy ez talán nem is megszokás, inkább valamiféle ragaszkodás egy az idők során összeált elváráshoz, melyet az ember nem hagy el. Nem azért, mert elhagyhatatlan, hanem mert éppen ezen elvárásnak való megfelelés tartja meg az illetőt, ha nem is hatalmas, de mégis valamiféle magaslaton. És a piszkos láb, a harisnyátlan vádli, a sárfoltos szoknya már bőven ezen szint alatt volt.

Egy nagy folyosón haladtak. Balra tömör fal síkja húzódott, melyen néhány méter távolságra egymástól komor arcú emberek portréi néztek le rá. Mind férfi volt és látszólag mind ugyanazon ruhát viselte. Fekete zakó, fehér ing, világosbarna nyakkendő. A harmadik kép után Prudenciának úgy tűnt, hogy az arcok is hasonlítanak egymásra, sőt, talán ugyanazok, némi apró különbséggel. Jobbra ablakok nyíltak. Prudenciának úgy rémlett, hogy újra egy lebetonozott sportpályát lát, ami meglehetős képtelenségnek tűnt, hiszen belépés óta nem fordultak sem jobbra sem balra.

– Ez egy másik pálya? – kérdezte látszólag könnyed hangnemben. – Szerethetik itt a sportot.

– Én nem kérdeznék ennyit – jött a gyors válasz. – Errefelé ez nem kifizetődő.

– Egy iskolában? Ott azért elég sok kérdés hangzik el. Úgy is mondhatnám, hogy az iskola maga a kérdések és válaszok várkastélya.

– A 23-as nem ilyen.

– Ez nem iskola?

– De.

– Akkor talán megengedhető némi kérdés, már ha tényleg tanárok és diákok járnak ide…

A nő olyan gyorsan perdült sarkon, hogy Prudencia majdnem beleütközött.

– Bocsánat! Maga nagyon fürge – grimaszolt egyet tréfásan.

Dominika – a nőt Prudencia magában fakó-királynőnek nevezte el – szúrós szemmel meredt Prudencia mélykék tekintetébe.

– Asszonyom! Tudom, hogy ahonnan jött, ott a tanárok mindenféle ostobaságokkal foglalkoztak az iskola falain belül, felügyelet nélküli kérdések és válaszok, ellenőrizetlen órák, mindenki a saját vágyai szerint, de ez itt egy normális iskola. Itt nem kérdezősködnek csak úgy. És nem beszélnek csak úgy. Rend. Ismeri ezt a szót?

A nő elhallgatott, és kérdőn nézett Prudenciára.

– Ja, hogy ezt komolyan kérdezte?

– Igen.

– Azt hittem, hogy itt nincsenek kérdések.

Dominika pengeszerű szájának jobb széle megrebbent. Ezt Prudencia éppúgy vélhette nevetésnek, ahogy fenyegetésnek is.

– De vannak kérdések – mondta a fakó királynő valóban fakó hangon. – Azonban nem mindegy, hogy ki teszi fel őket. Mert vannak, akik feltehetik, és vannak, akik nem. Újra megkérdezem: ismeri azt a szót, hogy rend?

Prudencia összeráncolt szemöldökkel nézte a nő arcát. Képtelen volt eldönteni, hogy mindez csak valamiféle színjáték része, talán egy tanári beavatás különös szertartása, vagy most a valóságot látja, és minden, ami a tudatába tolakszik, az tényleg olyan, amilyen.

– Igen, ismerem ezt a szót – mondta végül.

– Helyes. Akkor azt is tudja, hogy mit jelent. De ha nem tudná, elmondom. A rend a tárgyak, dolgok, eljárások és tágabban vett viszonylatban az élet olyan állapota, amelyben mindegyikük a célszerű és megfelelő helyet foglalja el. Továbbá a cselekvés, történés zavartalan lefolyásának megszabott sora; meghatározott vagy célszerűen kialakult egymásutánja. Ennek értelmében a rend az, ami itt szokás. És a rendhez való igazodás alapvetően elvárt magatartás azoknak, akik itt akarnak élni. Ideértve a tanárokat is, tehát még egy ideig magát is.

– Ezt hogy érti?

– Mit hogy értek?

– Hogy egy ideig?

– Maga tanár, nem?

– De igen.

– És ide vezényelték, nem?

– De igen.

– Akkor még a rendszer tagja. A rendszerben pedig rend van. Ebben az épületben rend volt, rend van és rend lesz. Ha nem képes betartani azt, és megbontja a rendet, akkor kiveti magát a rendszer. Így értettem.

– Most milyen rendszerről beszélünk?

– A 23-as iskola rendszeréről – fordult meg Dominika, és újra elindult a folyosón. – És egyébként igen, az egy másik sportpálya. Több is van errefelé.

Prudenciának hirtelen ezer kérdése támadt, de úgy döntött, hogy a fakó királynővel nem jó ujjat húzni. Legalábbis nem most.

A folyosó végén egy kétszárnyú lengőajtó várta őket, mely mögött egy keresztfolyosó húzódott. Dominika egy határozott mozdulattal taszította meg maga előtt az ajtó jobb szárnyát, és átsietett a lendület keltette résen.

– Igyekezzen, nagyot csap! – mondta száraz hangon.

– Micsoda?

A választ nem Dominika, hanem az ajtó adta, mely éppen akkor találta el Prudenciát, amikor az az ajtófélfa alatt járt. Az ütés egyszerre érte mezítelen lábujját és ösztönösen feltartott bal karját. Pokoli fájdalom nyilallt karjába, de az elenyésző volt ahhoz képest, ami a lába felől érkezett az agyához.

Rémülten nézett le lángokban álló jobb lábára.

– Ez nagyon fáj – hajolt le könnyes szemmel sérült lábához Prudencia.

– Én mondtam, hogy siessen.

– Nem mondta elég gyorsan! – csattant fel Prudencia.

A fakó királynő nem válaszolt, és ez némi elégtételt nyújtott Prudencia számára.

– Szerintem eltört.

– Nem tört el.

– Azt honnan tudja?

– Nem tört el. De ha igen, akkor majd kap ellátást.

– Talán már most ellátást kéne kapnom.

– Miért kapna, ha nem tört el?

Prudencia megrökönyödve nézett fel a nőre.

– Esetleg meg kéne vizsgálni, hogy eltört-e, és ha igen, akkor rendbe kéne tenni.

– Akkor kell rendbe tenni valamit, ha baj van. És most nincs baj.

– De honnan tudja?

– Látom. Nincs baj. Jöjjön szépen, mert elkésünk, és ennyi idő azért tényleg nincs ilyesmire.

– Nincs idő a törött lábujjamara?

– Arra lenne, de nem tört el. Haladjunk. És megint túl sokat kérdez. Erről sürgősen le kéne szoknia.

Dominika megfordult, és tempóján egy jottányit sem változtatva újra elindult. Prudencia megrökönyödve nézett utána.

– Nem tudna várni? Nagyon fáj.

A fakó királynő megállt, megfordult, de nem indult el visszafelé.

– Jöjjön szépen! Nyafogással nem sokra megy.

Prudencia a lábára nézett. A nagyujj most már nem csak sáros, de véres is volt. Óvatosan megmozdította, de némi csípő érzést leszámítva a csontok megfelelő mértékben mozogtak. Lassan felegyenesedett, és bicegve ugyan, de elindult Dominika felé, aki szótlanul várta, hogy végre odaérjen.

– Látja, hogy nem tört el – mondta színtelen hangon, és megfordult.

– Azért én kitisztítanám.

– Majd a csap alatt – jött a válasz, és elindultak.

Prudencia sántikálva követte a jó tempóban haladó királynőt. Jobbra továbbra is a lebetonozott sportpálya látszott, balra ritkásan ugyan, de masszívnak tűnő sötét barna ajtók nyíltak.

– Tantermek? – kérdezte Prudencia.

– Kérdések – válaszolt a nő.

A folyosó végén, az ajtók között ismét feltünedeztek az egymásra kísértetiesen hasonlító portrék, majd egy széles, hófehér lépcsősorhoz jutottak.

Dominika jobb mutatóujjával a lépcsőre mutatott, mintha egy kutyának parancsolta volna, hogy „ülj!”.

– Ez egy vagyonba került. A vezetőség ajándéka.

– Szép! – bólintott Prudencia, bár nem tudta eldönteni, hogy tényleg tetszik-e vagy egyszerűen meg akar felelni ennek a szürreális helyzetnek. Végül is mindegy. A lényeg, hogy már válaszolt.

– Nem szeretném, ha véres lenne. Egy kicsit legyen óvatos.

– Ezt komolyan mondta?

– Úgy tűnik, hogy nem?

Prudencia széttárta a két kezét, és elnevette magát. A nevetés hullámai meglepően sokáig visszhangoztak a folyosó falai között.

– Ha kinevette magát, akkor mehetünk – mondta Dominika, és elindult.

Prudencia egy ideig csak nézte az előtte lépkedő nőt, aztán sérült lábát óvatosan feltette az első lépcsőfokra. Mellélépett sértetlen lábával, majd a műveletet újra megismételte, aztán maga mögé nézett, hogy piroslik-e valami a fehér fokokon. Ha megverik, akkor sem tudta volna megmondani, hogy miért tette. Miért számított a felszólítás, hogy ne vérezze össze a helyet? Hiszen akkor sem szólhattak volna, ha az egész folyosó vérben úszik, de nem, ő mégis ügyelt arra, hogy ne hagyjon nyomot. Vajon tényleg ilyen a természete? Tényleg számít neki, hogy ne hagyjon koszt maga mögött, hogy viselkedése ne a rebellisek lelkületére rímeljen, hanem egy olyan emberére, aki azért szíve mélyén mégsem veszi könnyedén a lázadással járó vért. Különösen úgy nem, hogy erre előzetesen felhívták a figyelmét.

Bár gyűlölte magát ezért, mégis nagy óvatossággal lépkedett felfelé, és néha hátrapillantva érzett némi büszkeséget, hogy a tisztaság terén egészen jól teljesített.

– Itt van mosdó, ugye? – kérdezte lihegve, amikor felért a fent várakozó Dominikához.

– Van.

– Merre?

– A tanári mosdó a folyosó végén van – mutatott jobbra a nő. Az földszinti szürke falak után az emelet hófehér síkjai szinte vibráltak.

– Akkor én most elm….

– Alea Prudencia? – kiáltotta el magát valaki a távolban.

Egy fekete öltönyös férfi közeledett feléjük sietve.

Prudencia bólintott.

A férfi hatalmas lendülettel fékezett le előtte. Prudencia a kezét nyújtotta felé, de a férfi alig észrevehető fintorral tudatta vele, hogy nem szívesem parolázna vele. Prudencia gyorsan visszarántotta a kezét, és némi szégyen hullámzott át tudatán.

– Én az igazgató helyettes-helyettes vagyok. Vice-vice. Hívjon csak Vice-Igazgatóhelyettesnek.

– Én Alea Prudencia vagyok.

– Tudom. Az előbb így hívtam, nem hallotta?

Prudencia tétován bólintott.

– Időben ideért? – nézett a férfi a fakó királynőre.

– Öt percet késett.

A Vice-Igazgatóhelyettes összeráncolt szemöldökkel nézett Prudenciára: – Most az egyszer.

– Én is ezt mondtam – bólintott Dominika.

Prudencia megmagyarázhatatlan hálát érzett, ami néhány másodperccel később megalázónak tűnt saját maga számára is.

– Akkor át kéne beszélnünk a házirendet. Jöjjön utánam!

– Talán ha előbb megmosakodhatnék – szólalt meg Prudencia a lehető legudvariasabb hangján.

A férfi lenézett Prudancia lábára, és arcán újra megjelent az az alig észrevehető undor.

– Nincs sok időm – válaszolta a férfi.

– De…

– Majd utána – fordult sarkon a Vice-Igazgatóhelyettes, és sietve elindult a balra eső fehér folyosó mélye felé.

Kint fújni kezdett a szél és valahol távol a folyosón szellemjárás vette kezdetét.