42. rész
Elindult lefelé. Végül a hosszabbik utat választotta, mely a fürdőszobája közelében juttatta le a C szintre. Félt. Egyre erősebb volt benne a meggyőződés, hogy rossz hírekre érkezik haza. Óvatosan lépkedett a folyosón. Tudta, hogy az időhúzás gyerekes praktika, de akkor sem akart szembesülni a változással, míg nem volt muszáj. Ez van. Az ember valahol mindig gyerek marad. Legszívesebben elbújt volna, de tudta, hogy már nem teheti meg. Várnak rá. A gondolat, hogy személye többet nyom a latba másokénál ijesztő volt. És semmi szépet nem látott benne.
Már a távolból – amikor a folyosón álldogáló emberek még csak kis pálcikáknak látszottak – hallotta a morgást. Háborognak a gondolatok.
– Végre itt vagy! – ölelte meg Oliver.
– Nem tudom, hogy örülök-e.
– Én sem tudom, hogy örülni fogsz-e.
– Nem fogsz – mondta Kaspar. – Erre mérget vehetsz.
– Mi van? – kérdezte Prudencia görccsel a gyomrában.
– Mindenkit felvittek.
– Mi az, hogy felvittek?
– Aki ott volt, az holnaptól A-s tanár.
Prudencia érezte, hogy megremeg lába alatt a talaj.
– Te is? – nézett rá Oliverre.
– Én is.
– Mindenki – biztosította be a rossz hírt. Kaspar.
Egy ideig nem tudott megszólalni.
– Igyunk? Igyunk! – csatlakozott hozzájuk Virginia is. Prudencia nem tudta, hogy mikor lett a nő a legjobb barátja. Talán a meccs volt az a pillanat, amikor megszerette. Vagy az együtt töltött könyvtári esték. Vagy csak az ember szeretni kezdi azt, akinek válla hozzáér az övéhez miközben menetelnek.
– Erre most nincs idő – mondta gyorsan. Információkat akart. Minél többet. – Azt mit jelent, hogy A-s lett mindenki?
– Nem mindenki, csak az, akit felolvastak – helyesbített Kaspar.
– Rendben. De ez mit jelent? Felköltöztök?
– Igen. Nem kötelező, de aki akar, az mehet. Akár most azonnal is.
– Én nem megyek – karolta át Prudencia derekát Oliver, de ez most nem segített Prudencián. Érezte, hogy beleül megállíthatatlan remegés hatalmasodik el rajta.
– És még mit jelent?
– Hát elég sok mindent – válaszolt kényszeredett mosollyal Kaspar.
– Sorold már!
– Elsőként a fizetés. Nagyjából dupla annyi tanári korona üti a markunkat.
– Abból annyi cipőt veszek neked, amennyit csak akarsz – nézett rá Oliver. Prudencia megborzongott. Már most elkezdődött. Nem haragudott a férfira, aki észre sem vette, hogy milyen változások zajlanak benne.
– Ne vegyél nekem cipőt. Jó így afrikásan.
– Én nem… – hebegte Oliver.
– Tudom. Majd ezt megbeszéljük. És még? – nézett Kasparra.
– Az A szint mindenki előtt nyitva áll. Választhatunk szobát. Ott mindenhol van fürdő nem csak a folyosón. El tudnám viselni…
Az öreg is a csapda szélén egyensúlyoz, gondolta Prudencia. Érzékszervei kiélesedtek. Félelmetes érzés volt. Önmagától ijedt meg.
– Azt meghiszem – vigyorgott rá Virginia.
– És? A távok?
– Azokról nem volt szó. Azt mondták, hogy meg leszünk elégedve. A beosztással is. A Vice-Igazgatóhelyettes – mert személyesen ő maga intézte hozzánk melengető szavait – szerint nem lesz okunk a panaszra. Úgy fogalmazott, hogy megérdemeltük már a változást.
– És miért csak a fele? A többi nem?
– Erre nem tért ki. Nyilván.
– És még?
– Állítólag az A-sok többet mehetnek majd haza.
– De hiszen soha nem jutunk haza.
– Ezért aztán egy eltávozás is sokat jelent. És persze rendezettebb munkakörülmények lesznek.
– Az mit jelent?
– Nem tudni.
– És a diákok?
Kaspar felnevetett.
– Diákokról egy szó sem esett. Csak a szokásos sallangok voltak. Innen már minden jobb lesz. Beérett a munka gyümölcse. Elindultunk egy jó, szebb jövő felé. Ilyesmi. Holnap kezdünk.
– Hol? Az első emeleten?
– Dehogy. Ugyanott.
Prudencia bólintott és a gondolataiba merült.
– Sikerült nekik – mondta végül halkan.
– Úgy van – mosolyodott el keserűen Kaspar. – És nagyon kevesen lesznek, akiket ez nem darál be. Túl csábító. Ahogy a meccsnél, úgy itt is igaz: csak addig ellenkezik az ember, ameddig az jobban megéri, mint az engedelmeskedés. Ha a kompromisszum már legalább akkora előnnyel jár, mint a harc, akkor legtöbben a békét választják. Egy golyó mindig arra gurul, amerre a lejtő van.
– És te merre gurulsz?
Tudta, hogy a kérdés bántó, de nem érdekelte. Vannak pillanatok, amikor az embernek döntenie kell. Nem azért, mert lehetőségében áll, hanem azért, mert nincs más válaszása.
– Prud – nézett a szemébe Oliver. – Nem adtak választási lehetőséget. Tényként közölték a helyzetet. Vagy mész, vagy elmehetsz innen.
– Kirúgnak?
– Nem. Mehetsz a D-re.
– Akkor te is felmész?
– Nem megyek sehova. De akkor is A-s leszek, ha nem tetszik. Székek vagyunk, akiket átpakoltak egy másik terembe.
– Így van, Prudencia – adott igazat neki Kaspar is. – Menjünk enni. Teli hassal jobbnak tűnik minden.
– Nem vagyok éhes.
– Prud. Megoldjuk. Ne pánikolj.
– Hogy a fenébe ne pánikolnék? Most szerkesztettek ki mellőlem mindenkit, akit szeretek.
– Köszi! – bökte oldalba Virginia.
– Hülye vagy. Tudod, hogy értettem – nézett rá Prudencia éles pillantással. Nem volt olyan kedvében, hogy fölösleges köröket fusson. Virginia egy mozdulattal visszakozott.
Az ebédlőig nem beszéltek egymással.
Az asztalok körül izgatott, zsivajgó tömeg verődött már össze.
– Látom, te nem vagy a szerencsések között – adta át a kiszedett főzeléket Bendegúz.
– Nem tudom, hogy ki a szerencsés – válaszolta kétkedve.
A háttérben önfeledt nevetés harsant, melyhez többen csatlakoztak.
– Megkönnyebbültek – mondta Kaspar, amikor leültek az asztalukhoz. – Meg is értem őket.
– És magadat – mosolygott rá Prudencia.
Az öreg egy pillanatra elgondolkodott. – Az az igazság, hogy igen. Az ember önző lény. Ha akarja, ha nem örül annak, ha jóra fordulnak a dolgai, függetlenül attól, hogy az mit okoz. Azzal később törődik.
– Vagy soha – ült le Virginia is.
– Vagy soha, ha eléggé ügyesen hazudik magénak – biccentett Kaspar. – Ez automatikus. Nem lehet mit tenni ellene. Ha arra gondolok, hogy mi mindent vehetek a koronákon, hogy nem kell majd annyit loholni, hogy talán tanítani is fogok, nem csak pásztorkodni, akkor az reménnyel tölt el.
– És aki reménykedik az nem harcol – mondta Prudencia.
A csend ötödikként ült le az asztalhoz.
– Figyelj, Prudencia, ez ellen nem tehetünk semmit. Meglépték azt, amit kellett. Megfelezték a táborodat.
– Nekem nincs…
Prudencia maga elé meredt. Kasparnak igaza volt. Mindenben. Azok, akik benne látták eddig a megoldást, hirtelen más felé fordultak, egy sokkal biztonságosabb fény felé, ahol jóval kevesebb a veszíteni valójuk, ahol sokkal könnyebb máshogy magyarázni a dolgokat, ahol félteni kezdik majd azt, amitől eddig meg akartak szabadulni. A börtöntartás első szabálya: tedd olyanná a cellát, hogy ne akarjon elszökni aki benne van.
– Vagy elfogadjuk ami van és azzal főzünk, vagy eltűnünk a süllyesztőbe – folytatta Kaspar. – És itt senki sem fog ellenkezni. Se miattad, se miattam.
– Miért, te inkább lemész?
Kaspar nem válaszolt.
– Komolyan, Kaspar, te visszalépsz? – kérdezte megütközve Oliver.
– Figyeljetek – hajolt előre az öreg suttogva. Mivel alig hallották egymást a zsivajban önkéntelenül is hozzá hajoltak. – Gondolkoztam. Az a helyzet, hogy vannak pontok az életben – belátom nem túl sok van ilyen –, amikor komolyan kell venni azt a gondolatot, amivel eddig csak eljátszottunk. És én most komolyan veszem. Ha huszonegyeznék, akkor én most azt hiszem, tizenkilencre kérnék lapot.
– Most miről beszélsz? – tette Kaspar karjára a kezét Prudencia. Rossz előérzete támadt, mely nem talált még szavakat magához, de olyan képet körvonalazott benne, amire nem igazán akart rátekinteni.
– Figyelj, Prudencia. Én komolyan bízok benned.
– Rendben, de miről beszélsz?
– Arról, hogy ezt be is bizonyítom.
– Már bebizonyítottad.
– Általában a beszéd az elköteleződés legfelszínesebb formája. Kivéve, ha nem maga a beszéd a cselekvés, akkor persze a legfontosabb… Azt hiszem, hogy Austin volt az, akii ezt kitalálta, vagy Searle…
– Kaspar, koncentrálj. Még mindig nem értem, hogy miről beszélsz.
– Prudencia, én én lemegyek a D-re. Nem vállalom az A-t.
– Ezt marhaság – háborodott fel Prudencia.
– Lehet, de akkor is így döntöttem. Gondolj bele. Nem is igazán tudjuk, hogy mi van lent. Semmit sem tudunk rólunk. Bendegúz és Inez kedves kollégák, de soha nincs alkalmunk beszélgetni velük. Az egy másik világ. Lemegyek és körbenézek.
– Az alvilágba? – vigyorgott rá Virginia. – Én is megyek.
– Mész ám a frászt! Te maradsz Prudencia mellet, Oliver pedig felmegy, ahogy megbeszéltük.
– Megbeszéltétek? – nézett Prudencia kikerekedett szemmel Oliverre.
– Meg.
– És mikor?
– Még ott a tájékoztató után. Én fent nézek körül, Kaspar lent, te pedig itt maradsz és teszed a dolgot Virginiával.
– Én leszek a testőröd? Az rendben van – mondta Virginia és Prudenciára mosolygott.
– Ez igaz? – nézett Oliverre.
– Igen. Én akartam lemenni, de Kaspar egy erőszakos ember.
– Maradjunk annyiban, hogy öregebb, és ezért tapasztaltabb a meggyőzés terén.
– Te meg vagytok húzatva.
– Mi most végre eldöntöttük, hogy teszünk valamit és nem csak beszélünk.
– Az rendben van, de ez rám nézve…
Megcsóválta a fejét. Nem akarta kimondani, ami a nyelvére tolult.
– Hát igen, Prudencia. Ez rád is ró némi terhet.
– Némi? Öreg, te most rákényszerítesz valamire, amit nem is tudom akarok-e vállalni.
– Öreg? – vigyorodott el Kaspar.
– Bocsánat! Nem úgy értettem. De attól még igaz. Én…
– Prudencia! Nem mindig csak te létezel – vágott a szavába Kaspar. – Néha az is számít, hogy mi mit akarunk. És mi téged akarunk. És ezért teszünk is.
Az ötödik asztalvendég újra szót kért.
– És akkor? – kérdezte Prudencia.
– És meglátjuk, hogy mi a helyzet. Végül is, nem tudjuk még, hogy mi lesz fent az A-n. Sőt, azt sem, hogy ez mit okoz a C-n azokban, akik lent maradtak.
– Haragot. Nyilván – mondta Virginia. – Én már most haragszom Oliverrre, hogy a dupláját viszi haza, amikor őt tényleg hazaengedik.
– Köszi. Így sokkal könnyebb lett – jegyezte meg Oliver.
– Figyeljetek, mert ez fontos. Teljesen mindegy, hogy ki hol van. Rendszeresen kell találkoznunk, hogy megbeszéljük a teendőket. Talán hetente egyszer elegendő kezdetben.
– És hol? – kérdezte Virginia.
– Ezt még nem tudom. A könyvtárban lenne a legjobb, de lehet, hogy oda én nem jutok fel. Oliver itt lakik továbbra is, ha nem lesz erre vonatkozó más utasítás, szóval neki nem lesz problémája ezzel. Én pedig mindet megteszek, hogy ott legyek. Bendegúzék biztos, hogy segítenek. Ha nem jön össze, akkor majd más utat találunk. Most hétfő van. Pénteken meccs előtt a könyvtárban találkozunk – fejezte be a mondandóját és megszorította Prudencia kezét, majd Oliver és Virginia következett.
– Akkor ez hivatalosan is egy összeesküvés? – kuncogott Virginia.
– Igen.
– És ha nem sikerül?– nézett rájuk Prudencia félve.
Közöttük a borsófőzelék hüledezett. Menza kaja, de finom. Hétfőnként menzás ételek voltak.
– Ezt hívják történelemnek, Prudencia. Csinálod és a végén, sőt, inkább a vége után majd kiderült, hogy mi jött össze belőle – fintorgott rá mókásan Kaspar. – És most együk meg a kaját, mert lehet, hogy holnap én főzök és akkor senki sem vacsorázik.
*
Este egymás mellett feküdtek az ágyban. Szeretkezni akartak, de hamar kiderült, hogy túl elfáradt az agyuk ahhoz, hogy kikapcsoljon.
– Én nem lennék jó Jézus.
Oliver felnevetett.
– Hát igen, ha ilyen dolgokon jár az eszed, akkor tényleg nem tudsz koncentrálni.
– Mert te tudtál.
– Jól van, én sem. És mondd: miért nem lennél jó Jézus? Attól eltekintve, hogy nő vagy.
– Mert egy nő nem lehet Jézus, igaz?
– Prudencia, ne morogj.
Volt egy kis kihagyás.
– Azért nem, mert ő legalább tudta, hogy mit egyen. Kenyérszaporítás, halak, bor, ilyesmi. És én? Még azt sem tudom, hogy akarok-e tenni valamit, de azt végkép nem, hogy mi legyen az.
– Nem lehet, hogy elég csak a szándék?
– A szándék? Szándékkal ki van tapétázva az égbolt. Semmit sem ér.
– De igen. Ha az keresi a lehetőségeket, és megragadja, ha adódik.
– Ja, persze. Csakhogy amikor Jézus meglátta Lázárt, akkor fel tudta támasztani. Én maximum ki tudnám sminkelni. Azt is szarul. Nem érted. Azért félek, mert nem tudom, hogy van-e elég hatalmam ehhez. Jézus tudta. Ott állt mögötte valami. De mögöttem mi áll?
– Hát mi.
– Igen… de…
– De?
– Oliver most direkt nem akarsz megérteni.
– Értelek. Attól, hogy ott állunk még nem tudsz halottakat feltámasztani.
– És nem tudok vihart megállítani és vízen járni. Én csak azt az erőt tudom tanúsítani, amit ti adtok. És az eléggé emberi.
– És kevés – mondta Oliver. Hangjában nem volt él.
– És igen… talán kevés is…
Valaki felnevetett a folyosón. Sokan tekintettek izgatottan a holnap irányába, sokan kivártak, de csak nagyon kevesen szimatoltak esőt. Prudencia nem tudta őket kárhoztatni.
– Jeanne – mondta Oliver.
– Tessék?
– Az Orleans-i szűz.
– Mi van vele? Már nem vagyok szűz.
– Ő embereket vezetett.
– De szent megszállottságban.
– Talán.
– Ő azt állította még a máglyán is, hogy Isten szólt hozzá.
– Mások pedig azt, hogy bolond volt.
– Azért szentté avatták.
– Ötszáz évvel később. Addigra több volt belőle a legenda, mint a valóság.
– Te most mire akarsz kilyukadni? – nézett Oliver Prudencia. Párnájának csücske kitakarta a férfi fél arcát. A félhomályban úgy nézett ki, mintha csak egy száj lenne.
– Arra, hogy ha a tényeket nézzük, akkor Jeanne nem tett semmi emberfelettit. Egy csodát sem vitt véghez, csak megszállottan vezette az embereket előre. És ők hittek benne. Ez volt a csodaképessége.
– És ezért elevenen elégették. Köszönöm!
– Itt nincsenek máglyák, Prudencia.
– De vannak, csak nem látszanak.
Oliver felé fordult és átölelte. Jó érzés volt a karjaiban lenni. Félálomban még Jeanne járt az eszében. Azért sokkal, de sokkal könnyebb lenne, ha valaki a fülébe suttogná, hogy ő az, hogy őt szemelték ki a feladatra. Mert ha ez nem történt volna meg azzal a francia parasztlánnyal, akkor egy sereg élére sem állt volna. Legalább egy hang lenne. Ezzel a reménykedő, vagy inkább szorongató gondolattal süllyedt egyre mélyebbre, az álom lejtőjén.
– Szeretlek, Prud, bármi legyen is – súgta Oliver.
Ez is egy hang, gondolta, majd egy időre kicsúszott a világból.
(folyt. köv.)
