Csak egy rövid gondolat a novella előtt:
December 24-ig két hétre (max. 80 hely) kinyit a Közösségi Olvasók Társasága. Aki tag, az nem csupán ezeket a nyílt írásokat kapja meg, hanem olyan további írásokat (hetente 2-3),  melyek csak a tagoknak szólnak, novellákat, folytatásos írásokat, zene, filmajánlókat, és emellett tagságával biztosítja a világ, a nagyközönség számára, hogy egy író tovább alkothasson mindenkinek. Ez nem kevés. Sem az olvasónak, sem az írónak.

Köszönöm a türelmet! És most a novella.

10 év magány

 
Tíz éve egyedül volt. A magány egy alattomos csapda: néha csak akkor veszi észre az ember, amikor szabadulni akar belőle. Olyankor derül ki, hogy a falak erődítmény vastagok. Átlátszók ugyan, mégis lebonthatatlannak tűnnek. A fogoly belül kiabál, miközben senki sem érti, hogy mi a baja. Hiszen csak át kéne lépni a falakon.
– Ja, persze. Próbáld csak meg, ha egyszer bekerülsz – dörmögte az orra alatt.
Besötétedett. Lába alatt ropogott a friss hó, és ez végtelenül magányossá tett minden egyes lépést.
A mellette húzódó kerítés betonján vastagon állt a vízből habosodott fehér vattaréteg, és ez varázslatos erővel hatott rá. Megállt és belenyúlt a hóba, mely hideg volt és ezeréves emlékeket élesztett fel benne. Talán tíz éve is volt már, hogy utoljára puszta kézzel hóban tapicskolt.
Tíz éve!
A gondolat gyorsan jött és tettet szült.
Igen, ez a dolga. Most végre megtudta, megértette.
Izgatottan indult útjára, és néhány perc múlva lihegve fékezett le a pékség előtt. Bekukucskált a kirakaton, majd munkához látott. Néhány másodperc kellett hozzá és némi bátorság, hogy benyisson.
– Nikolett! – kiáltott be az ajtón.
– Jöhet a túrósbatyu? – intett felé a mindig mosolygós Nikolett.
– Igen, és egy kávé is kéne, de előtte kijönne egy pillanatra? – kérdezte, és nem várta meg a választ.
A kirakat mellett várakozott. Feszült tíz másodperc volt, de ennyit ki kell bírni mindenkinek. A pékség ajtaja kinyílt, és kilépett rajta Nikolett.
– Nos? Mi az, ami nem várhat? – fordult felé a nő. Szeme kikerekedett: – Meg ne pr… – nem tudta befejezni a mondatot, vállán egy hógolyó csattant, majd még egy bomba érkezett, ez a mellkasát találta el.
– Ó, te átok, hát ezt megkeserülöd! – kurjantotta el magát Nikolett, és lehajolt egy nagy adag hóért.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!